I. fejezet

1. rész:

Egy varázstárgy három része

Hárúnak, az ősznek évszakába lépve, alig fordították át a naptárakban Palládiuszt Levélpalást hónapjára s ez a hajnal is, mint a többi, megannyi feladattal kecsegtetett a Rezgalix számára.

A nappali világosság egyre csak szétterjed a hegyek, a völgyek, a beláthatatlan puszták, a sűrű erdők résein keresztül. Itt, a földrész keleti felén elhelyezkedő, mediterrán Xavalied-szigeteken is gyönyörű rózsaszín és narancs fellegek lomha vonulására keltek a népek. A hős-verbuváló szervezet, füves parkokkal körül ölelt lakótelepének számtalan ablaka közül egy még elzárta a Nap fényét a bent alvótól.

A szobában még éjjeli sötétség volt és csend. Kissé behallatszott folyosó zajongása az ajtón, de ettől még nyugodtan aludt a félig betakarózott itt lakó. Olykor meg-megmoccant, ha szőkés-barna tincseit félresodorta sima orcájáról, hogy ne csiklandozzák. Egy-egy hangzatosabb huppanásra, felóbégatásra át is vetette magát matracának másik oldalára, szálas karjával magához ölelve párnáját, de úgy festett, semmi nem támaszthatja fel őt. No de, kiről is beszélünk?

A szóban forgó ifjú, az életének éppen tizenötödik mérföldkövét maga mögött hagyott Rezgalix hős, Aramil volt. Elfek körében számtalanszor alkalmazott nevet viselt, pedig fülei kerekek voltak. Nem tartozott az említett ősi faj leszármazottai közé, azonban embernek sem lehetett nevezni. Fél-elfnek született fiú volt ő, aki nemrégiben lépett be a szervezetbe. Ember és elf szülők, avagy fél-elf párok gyermeke lehetett, ezt azonban még ő sem tudta volna megmondani, de jelen helyzetében meg is elégedett a fejében kavargó álmokkal… Magán viselve a két faj jegyeinek keveredését egészen magasnak számított száznyolcvan centijével, amihez azonban nem társult túl széles derék.

Szobájából nem vettek el sok helyet a bútorok. Egy ajtó, egy ablak. Az ajtótól nem messze egy ágy kapott helyet a jobb oldalon s egy majdnem üres szekrény a balon. Valami nagyot dörrent odakint, mire a makacsul szunnyadó ifjú párnájával véletlenül lesöpörte kis éjjeli szekrényéről a rajta hevert dokumentumot. Őt magát elemezték az írottak, azonban az „Eredet” rubrikában az szerepelt: „ismeretlen”.

Közeledő lépték zaja hallatszott s a fél-elf fiú álmai tovafoszlottak a korai órában, ahogy az illető, az ajtók mentén végighaladva, óbégatni kezdte:

– Héj-héj! Mindenki… ÉBRESZTŐ!!! – S még be is kopogtatott némelyik szobába, Aramiléba is.

Aramil mocorogni kezdett s kinyitotta zöldeskék szemét. Pislogva, homályos tekintettel az ajtóra révedt, mikor a levélnyíláson át bedobtak valami iratot. Kimászott az ágyból és felemelve a papírt egy tárgyias hangnemű, elemző szöveg tárult elé, aminek végén egy zárójelentés a következőt mondta:

„Vándorlaki Aramil,

Ez úton értesítjük, hogy a jelentkezésének fogadása után a tanács elfogadta azt s felvételt nyert a Rezgalix Hősei közé.

Határozása szerint a fizetségét, ill. jutalmát a céhbankban tartjuk megőrzésre, míg felhasználásra nem kerül. A céhszálló díja egyúttal azonnali levonással kerül törlesztésre a céhbankon keresztül.

Továbbá a képességfelmérést követően Önt Rezgalix mércével három csillagosnak, a dalvári krónikások kasztmércéjével harmincas szintűnek találtuk. Ön ezeket követően jelentkezhet bármilyen H-tól E rangú munkára.

Sok sikert munkájához!”

– Remek… – mondta Aramil ásítva – Ideje nekilátnunk az igazán nagy rém levadászásának…

Miután a kapott iratot összehajtogatta, hogy majd eltehesse, felöltözött. Felhúzta cizellált, szegekkel kivert bőrvértjét. Oldalára csatolta hosszúkardját, hátára kötötte rövidkardját. Utóbbi még magán viselte a régi kripta nyomát, ahonnét megszerezte azt. Elkészülte után ágyát rendetlenül hagyva kilépett az ajtón, kezében a frissen kapott, összehajtott tájékoztatóval.

A parkon átvágva a szomszédos épületbe, a kétszárnyú, üveges ajtók fölött arany betűkkel tüntették fel:

„Rezgalix Eligazító és Verbuváló Csarnok”

Belépve a hosszú csarnokba, felcsillantak szemei, ahogy a mindkét oldalon végigsorakoztatott ablakok mellett álltakon tekintett végig. Rengeteg különféle lábbeli koppant a kék és szürke kőlapokon, köztük immár Aramilé is. Az ifjú elé tárult kép tele volt zajló élettel. Páran lökdösődve próbáltak előbbre jutni a tömegben, egy lendületes dombi törpe még neki is ment féloldalasan Aramilnak.

Odalépve az egyik ablakhoz, a fiatal hős beadta a tájékoztatóját, mely elemzést adott róla a céhtitkároknak. Míg az ablak mögött ülő, molett asszonyság átolvasta, ismeretlen eredetű vándorunk tovább vizslatta a helyi népeket. Meg is akadt egy termetesebb arrokumán, egy errefelé ritkább, medvés humanoidon, aki éppen bement a csarnok végéből nyílt, „Rezgalix Hadviselési és Taktikai Osztályra”. Ahogy azonban szólították, visszafordult az ablakra.

– Köszönöm! – Aramil újfent levélben kapta a megbízás paramétereit – Hát nem éppen szörnyeteg után küldenek, de érdekes eset lehet… – állapította meg, miután a levélben írottakat elolvasta.

„Egy varázstárgy, bizonyos Szunim botja, három részre van szedve. Részei egyenként is jelentős hatalommal ruházzák fel birtokosaikat, ám ha mégis sikerülne valakinek összeillesztenie a darabokat, egy hatalmas kozmikus erővel sűrített, rendkívüli hatalomra tenne szert.

A Rezgalixet felbérlő anonim jótevő ódzkodik, hogy Szunim botját gonosz kezek kaparintják a markukba s ennek megakadályozására kerekedünk fel mi, a Rezgalix, s szervezetünk alulírott hőse(i).

Tisztelt, hős fokozatú vállakozó(k)! A feladat megtalálni és darabjaiban hozza el a megadott, Szunim botja nevezetű tárgyat a Rezgalix Hadviselési és Taktikai Osztályra. Sikeres és biztonságos utat kívánunk.

Lehetséges lelőhely: ismeretlen (gyanús helyek).

Információkért: É-Ny; Xavalied-szigetek; Sulla, szerzetes templom.

Javasolt társ(ak) a feladatához: széllovas, felvigyázó, vasesküdt!”

– Nagyszerű, már csak a társaimat kell megtalálni…

– Na, nézd csak, az ott Aramil! – hívta fel páncélos barátjának figyelmét egy tollas kalapot viselt férfi. A páros odalopta a távolságot kezdő ismerősükhöz a jövő-menő mélynövésű és termetes kalandorokon át.

– Radakund és Nate? – eszmélt rájuk szemöldökét felvonva Aramil. – Hát ti pedig?

– Pontosan ezt szerettem volna kérdezni én is tőled, kisöreg. Hehehe – kuncogott Nate, a kalapos, s megpödörte egyik kunkorodó bajszát. – Azt’ miféle munkát vállaltál? Mutasd csak!

Átfutva a készséggel elé tolt papirost, Nate a párbajvívó megpaskolta oldalára csatolt rapírját.

– Hát, kisöreg, ez még akár kemény dió is lehet. Kukkantsd meg, Rada! – intette közelebb a szótlan páncélost, hogy az is vessen egy pillantást ifjú hősünk leírására.

– Hm… Nem fogsz ennyi segítséget találni – morogta a Radakund nevű, inkább maga elé, mint az előtte állónak. – A vasesküdtekkel gyorsan felállnak a csapatok, és most az itt dolgozó négyből három messze utazott… a negyedik meg, Gjoma. – taglalta baljóslón.

– Hú, hát az összeférhetetlen… – helyeselt a kalapos. – Habár most szerintem mindenki úszik a feladatokban… – tekintett körbe, némely ablaknál sérült hősöket látva, ahogy felveszik érméiket.

– Talán menj a karámokhoz – hozakodott elő egy ötlettel Radakund, a kóbor lovag. – Arra láttam nemrég Zilét, a széllovast. Egy faragatlan bunkó, de hát ínséges időkben is kézenfekvő azt nézned, hogy neki van egy termetes égi hátasa. Minél gyorsabban utazol, annál hamarabb végzel, újonc.

Nate, a párbajvívó csak fejét csóválta a felmerült névre, de be kellett látnia társa logikájának igazát, miszerint nemigen volt Aramilnak jobb választása.

– Hát, akkor én megkeresem ezt a Zilét, hátha még elcsípem és röptében utazhatok – bólintott megértően Aramil, majd, mikor Nate búcsúzóul biccentett s a helyes irány felé bökött orrával, fiatal ismerősük odébb is állt.

Végigkaptatva a zöldellő füves parkon, hol szintén sokan jöttek-mentek, az épületegyüttes kijjebb eső részére érve a karám, kellemesen hűvös, kupolás csarnoka fogadta a hősöket. A hely az óriási vadakat megnyugtató légkörével nyújtott fedelet a hátasoknak.  Falai mentén terebélyes boltívek által sorakoztak, amiken folytonosan ki és be lovagoltak a munkavállalók.

Aramil felsétált a rámpák egyikén a magas karzatra, ahonnét a kifelé felengedett rácsú kapuk nyíltak a levegőbe. Az ifjú vándorunk félreslisszolt egy éppen beérkező, póni méretű madár, úgy nevezett aranybegy, illetve a róla lepattanó kicsiny félszerzet elől. Kellemetlennek érezte, hogy bámészkodása miatt esetleg láb alatt van, de a karzat túloldalán egymásba szaladt s most veszekedő páros megnyugtatta, hogy ez errefelé teljesen normális.

– Üdv! Zilé? – lépett oda egy talpig bőrvértbe öltözött, barbárkinézetű, erős férfihez, aki a bronzos korlátot támasztva nézelődött.

A vasmaszkos, tülkökkel díszített bőrsisakot viselt fickó arcát nem láthatta s a karámok terjengő szaga mindenki másét elnyomta, így Aramil nem tudta megállapítani, vajon miféle származású a megszólított alak, de nem is volt fontos igazán. a fickó hátán hordozott kétkezes kard ugyanis tüstént maga köré csavarta a fiú gondolatait, hiszen észrevehetően mágikus fegyvernek tűnt. És kevés dolog izgatta jobban főhősünk fantáziáját, mint az efféle alkotások.

– Igen, a nevem Zilé. Ki kérdi? – válaszolta kicsit hozzáfordulva a magas, széllovas fickó.

– Én, Aramil. Társat keresek egy megbízatáshoz, Radakund, a lovag és Nate, a párbajvívó pedig hozzád irányított. – felelte, minek következtében Zilé összefonta karjait s végigmérte az újoncot.

– Hogy verné szét őket három óriás… Rám sóztak? – méltatlankodott a széllovas.

Aramil a kapott reakcióra felvont szemöldökkel biccentette oldalra a fejét. Hát erre az attitűdre gondoltak Nate-ék.

– Nos, azt reméltem, a segítségemre leszel. Vess egy pillantást erre és gondod meg… – lengette meg a megbízási szerződést előtte a fiú, hátha felcsigázza a mogorva figura érdeklődését. Amaz elszedve az iratot torokköszörülések közepette végigolvasta magában s félrenézve elgondolkodott.

– A Hadviselési és Taktikai Osztályon kell leadni? Hm… Aha-aha… – töprengett immár félhangosan. Ízlelgette, emésztgette a szőkés-barna fiúval való társulást. – Hát nem mondom, hogy örömömben ezüstöt osztogatok, de ha már téged jegyeztek az elosztóban a feladatra, sajnos nem lökhetlek félre… Na, bökd ki végre, pontosan mit akarsz tőlem?

– Nem terhelnélek olyannal, hogy legyél a mentorom, jobban szeretek egyedül dolgozni. A segítségeddel viszont rendkívül gyorsan utazhatnánk, így aztán hamar egy kisebb vagyonhoz jutnál…

– Kisebb vagyonhoz? – érdeklődött egyre jobban a fickó.

– Ahhoz. Nekem a jutalom egyharmada is elég. Gondold el, a tiéd a többi tizenkét arany. – A fiatal vándor evvel láthatóan teljesen két vállra fektette vonakodó partnerjelöltjét.

Zilé horkantva bólintott egyet, majd elindult a rámpán le, egyenest ki a nyílt udvarra. Kilépve az árnyékos kupola falai közül a felkelt Nap szórt fénye néhány pillanatra elvakította kettejüket. Jó érzéssel szippanthattak újfent a szellős, tiszta, sós ízű levegőbe, miközben a tengerpart felé haladtak.

– Nem mondom, hogy nem örülök a sétának ilyen szép időben, de én azt hittem, kitereled az égi társadat a karámból - vélekedett új társa nyomában Aramil.

– Háháhá! Kis idióta… Hát persze, hogy szárnyalni fogunk. Az én égi hátasom pedig nem fér el kényelmesen a „Karámban” – felelte mutatóujját felemelve Zilé. – Na, egy ennyire tudatlan pelyhes-állú, hogy' kaphatott efféle küldetést, ha még a társával sincsen tisztában? Én mondom, jobb is lesz, ha innentől csak rám figyelünk! – magyarázta mogorván s lekezelően a széllovas. – Állítsunk is fel néhány szabályt, még mielőtt túlvállalnád magadat! Legyen az egyes szabály, a megbízásunk alatt talált kincs, nő, dicsőség engem illet, mint rangidőset és tapasztaltabbat. Kettes szabály: A parancsnokot, engem ugye, nem ingereljük fel a munkavégzés alatt és nem szegülünk ellen neki… Ha a magad szakállára nézel be olyan helyekre, ahol letépik azt a tök fejed, akkor már késő lesz megfogadnod a hasznos tanácsaimat, ficsúr.

– Felőlem aztán… – Sóhajtott gondterhelten Aramil, érezvén, hogy bizony Zilé oldalán még akkor is örökkévalóságnak fog tűnni a feladatra szánt idő, hogyha sebesen repülhetnek. – De iparkodhatnánk, Zilé „parancsnok”. Az első célunk Sulla. Egy szerzetes templom a Xavalied-szigetek peremén – vette magához a szót Aramil. – Repülve mennyi idő lesz az út oda?

– Talán néhány órát vesz igénybe – vetette oda a széllovas, ezt követően hirtelen a távolba kiáltott: – Gyere hozzám Rikuku!

Kettő perc várakozásba se telt, s egy óriási méretű pteroszaurusz, egy repülő hüllő tűnt fel délről, a szelíden hullámzó tenger felett. Aláereszkedett a sziget közelében s szárnyait rebegtetve, puhán landolt a széllovas előtt. A széles, több emberre szabott, kosárformájú nyereg már a lényre erősítetten várta a lovast s partnerét.

– Íme, Rikuku! – jelentette be büszkén, felnyújtózva a férfi s megpaskolta őslénye szürkészöld marját. Az ősi bestia szárnyainak hajlatán állt kis karmaival kapaszkodva a talajba s mindeközben hosszú csőrével hadonászott a még nem látott Aramil felé. – Na, pattanj fel, öcsi! Csak le ne es! – Kiabált Zilé a beszállásnál. – Előre, Rikuku! Sullába! – szólt a fenevadnak és fél lábával fellépett a kosár-nyereg szélére, míg Aramil kicsit aggódó arccal tette le ülepét hátrább és két kezével kapaszkodott.

Felettük a felhőfoszlányokkal ritkásan tarkított, kék égen tisztán látszott a bolygó körül keringő két hold, s néhány kicsiny sötét folt, melyek a távoli lebegő sziklákat jelezték. Tudni illik, Terra körül nem kevesebb, mint három hold keringett, melyek közül kettőt nappal, egyet pedig este láthattak az itt élők. A nappalikat úgy nevezték a népek, a Homályos Holdak, mivel fakón úsztak tova az égen, a Nap fényétől elnyomva. Velük szemben, az Esti Hold vagy Éji Hold sokszor tűnik még fel Haji néven a közemberek körében is, ahogyan a sárkányok nyelvén szólítják. Aramilnak azonban egykor rég a nevelője, bizonyos Sólyomszemű Theldalis, elárulta, hogy a népek, de még az elfek is, elfeledték az előző öt koron át a holdak neveit, amiket még építőiktől, a titánoktól kaptak.

* * *

Zilé nem tévedett sokat. Amikor az időközben elbóbiskolt Aramil felocsúdott, az óriási repülő dinoszaurusz közel négy órája repült a számtalan kisebb-nagyobb s egészen apró szigetek felett. Széllovasa Aramilhoz fordult, a mocorgás hallatára.

– Csak nem felébredtél, királykisasszony? Én mondom, közelebbről megnézve nem is tűnsz fél-elfnek…

– Mert kerek a fülem – vágta rá nyakát ropogtatva az ifjú. – Mi az, már azt is tudod, hogy fél-elf vagyok? – Kérdezett vissza, hiszen Zilé mindeddig nem mutatott érdeklődést semmiféle diskurálásra.

– Azért nekem is van fülem, sőt, jobb, mint a rókáé… Hallottam ám, hogy egyből felvételt nyert egy tizenöt esztendős kis nyápic a hősök közé. Mintha ez egyenrangú volna egy akadémia alsó osztályával… Kész röhej – pocskondiázta partnerét, mintha egy harmadik félről beszélne. – Azt mondják, végeztél egy felnőtt vörös sárkánnyal… Az istenek félkegyelmű lovára, hát ki hiszi ezt el?

– Gondolom, te nem… – forgatta szemeit a fiatal hős, de nem tulajdonított nagy jelentőséget Zilé felfogásának.

– Hát én aztán nem. De ide kagylózz! Nekem most bevallhatod, nem tudja meg senki. Hát én is csináltam már stikliket, ficsúrkám – vezette fel Aramilhoz guggolva s a kosár peremébe kapaszkodva fél kezével. – Hallottam, hogy egy iszonyatos rémség legázolta az erdőkerülők falvát, ahol felnőttél… Szóval, onnét az egész falu által rád hagyott érmével vásároltad meg a rekrutálókat, ugye, igazam van, kölök?

Aramil csak a fejét csóválta s remélte, több megbízáson nem kell Zilé oldalán lennie, végül homlokát ráncolva letekintett Rikukuról.

– Inkább lefelé figyelj, partner! Az ott Sulla – bökött rá mutatóujjával.

A hatalmas szerzetes templom egymagában magaslott a sziklafalú szigeten. A szerzetesek szerte a világon rendkívüli harcművészeteikről voltak híresek, és Sulla temploma is ezt az erőt sugallta. Ahogyan robosztus módon a felhők közé emelkedett merev, kemény falaival, amiken kevés volt az ablak. Az épülettől nem messze egy lámpással integetett az egyik szerzetes a rossz, ködös látási viszonyok miatt.

– Szép napot, uraim! Mi dolguk itt, Sullában? – kérdezte, miután a két utazó már a talajon állt vele égi hátasuk mellett.

– Volna pár kérdésünk, ájtatos manó! De ha már itt vagyunk, elfogadjuk az ajándékokat és megnézem magamnak a kurtizánokat is! He-he! – Válaszolt vissza ordenáré módon a széllovas és csípőre tette kezeit, várva, hogy mit reagál a szerzetes. Az azonban folyamatosan hunyorogva a sós párától enyhén mosolygott.

– „Uram-atyám… Még egy ekkora barmot! Hogy lehet ilyet mondani…” – gondolta Aramil, miközben a homlokára csapott – „Csoda, hogy nem dobnak le minket a szikláról…”

– Kérlek szerzetes, bocsásd meg a társam megnyilvánulását… Egy ügyön dolgozunk a Rezgalixnél. – mondta most már tiszta hangján Aramil, közben legszívesebben megdörzsölte volna szemeit, de úgy határozott, később bepótolja.

– Ugyan… Bizonyára az „utcák nyelvén” akart fogalmazni… Nos, ha valóban információkért jöttetek, erre tessék, de kérem, csendesen, ha lehet – mutatott a templom irányába kedvesen a szerzetes.

A templomnak két egymás mellett elhelyezett, nagy, kétszárnyú kapuja volt. a baloldali zárva, míg a jobbos fél szárnya nyitva várta az érkezőket. Belépést követően a szerzetes a könyvtárhoz vezette Aramilékat. Gyengén megvilágított, de könyvektől zsúfolt, nagy könyvtár volt. Ebédidő körül járhattak, de így is akadtak csendes szerzetesek, akik ott ténykedtek a polcok között. Jól látszott, az itteniek legfőképpen vajszín és fűzöld tunikákba, illetve szerzetes ruhákba öltözködtek

Aramil és Zilé fejüket vakargatva töprengtek, vajon merre kezdjék a kutatást, de végül is csak belefogtak. Itt a könyvtárban immár a széllovas is előtüntette göndör barna fürtjeit s bibircsókos orrát a sisakjától megszabadulva.

– Elég későre jár, valószínűleg csak maguk maradnak – mondta az este időbeli beálltával az egyik szerzetes.

– Heh! Az jó… úgy sem bírom az itt motoszkálókat. Folyton csak somolyognak – recsegte vissza a széllovas. Elméje megfáradt eddigre s még kevésbé mutatott tiszteletet a ráncosodó szerzetesnek.

Aramil nem foglalkozott a társával, hajthatatlanul kereste a helyes könyvet. Első megbízásáról volt szó s ráadásul nem is kisstílű feladatról. Éppen visszaillesztett a sorban állók közé egy vékonyka kötetet, amikor észrevett valakit. A polc végét határoló sötét sarokban egy alakot rajzolt ki a csillagok beszűrődő, szegényes fénye.

– A könyv, amit keresel, nem ott van, fiú – mondta az idegen, kellemes, nyugodt, öreges hangján. – Kár az időt pocsékolni… gyere ide, én majd elárulom, amit tudnod kell a botról, Aramil! – folytatta.

Aramil elkerekedett szemekkel nézett az idős szerzetes mesterre, aki előlépett a homályból.

– Igen… Tudom, hogy mi után nyomoztok… Szunim botja után… – mondta az öreg.

– Ki… Kicsoda maga? – kérdezte elcsukló hangon Aramil. – És honnan tud ennyit?

– A folyton méltatlankodó társad a sok fricskája közepette ezt is mondatba foglalta, habár hadd ne részletezzem, milyen szavakkal egyetemben… A nevem Razor – felelte az addig szürkés öreg, aki teljesen kiélesedett a fél-elf szemében, ahogyan egész testtel belépett a fény hatósugarába.

Hosszú, lelógó haja, bajsza, és szakálla volt. A homlokán két kék gömb ékeskedett, hasonló, mint amik lógtak a bajusza, szakálla és haja végén. Igen széles testalkattal bírt, de izomzatán látszott, hogy hihetetlen erővel rendelkezik. Narancs és zöld ruházata alatt tisztán látszott a hatalmas jin-jang jelet formáló övcsatja. Ezen kívül térdig érő hakamát, fehér alkarvédőket és a lábain fapapucsot viselt. Aramil tudta, hogy bár az öreg alacsonyabb volt nála, sokkal nagyobb fenyegetést jelenthetett bárkire, mint ő valaha.

– Na de, természetesen, ha nem szeretnél beszélgetni, ki is olvashatom a fejedből… – vonta meg vállát, ártatlan arcot vágva egy pillanatra a koros szerzetes.

– H… Hogy… Hogyan? Olvas a fejemben? – hüledezett Aramil ellépve a polctól. – Ez egy szerzetes templom, nemde? És a szerzetesek nem használnak mágiát… Vagy igen? – értetlenkedett.

– Ha ráérsz, kicsit beszélhetnénk, hogy miért keresitek Szunim botját… – mondta higgadtan az idős Razor.

– Öhm, rendben van… – válaszolta kissé még zavartan Aramil.

Ezután Razor visszaült homály fedte székébe, Aramil pedig bizonytalanul letelepedett mellé, az olvasó lámpás alá. Idővel azt vette észre, hogy átbeszélték az éjjelt s nem látta Zilét a könyvtárban. Sietett is ki Rikukuhoz, nehogy a partnere hiába várakozzon tovább. Amaz már újra a Rezgalix bázis felé készülődött szárnyalni s felült a pteroszaurusz hátára, mikor Aramil odaszólt neki:

– Zilé!

– Hát most mondd meg, Rikuku, előkerült a kis bolond is… – beszélt fennhangon fenevadjához, mintha Aramil nem hallaná őket. – Mi tartott ennyi ideig, kölök? Áh, mindegy is, gyere, ezeknél nem jutunk előrébb!

– Sajnálom, Zilé, de te menj csak, amerre akarsz… Én maradok. Szerintem jó úton haladok, még ha nem is repülve.

– Hogyan? Te még bolondabb vagy, mint hittem, kölök! Ha nem mászol fel tüstént, én tényleg itt hagylak az ájtatos manókkal! – ripakodott rá mérgelődve a partnere.

– Felfogtam. De akkor is elbúcsúzom, Zilé… Ismétlem, én erre haladok tovább – közölte újra Aramil, összefonva karjait mellkasa előtt.

A széllovas pislogott néhányat értetlenül, de végül is csak legyintett az ifjú hősre. Bizonyára azt gondolta, majd ő megleli a bot három darabját, s ha Aramil nem kér a jutalomból, hát majd megtartja az egészet magának.

A fél-elf még nézte egy kicsit, amíg, – időközben már az „előző” jelzővel illethetővé vált – társa tovaszállt a Rezgalix főhadiszállása felé. Megcsóválta fejét s visszaindult Sullába, hogy végigcsinálhassa a küldetést, méghozzá egy sokkal tapasztaltabb egyén, Razor mester tanácsaival.

* * *

Útra kelve hát Razorral, hősünk elhatározta, hogy az öregember tanítványának áll. Ám az idős mester nem fogadott fel ilyen könnyen tanítványokat, habár szívesen elkísérte a fiút. Aramil a szerzetesektől új, laza, fehér felsőt, valamint egy utazózsákot is kapott, amibe vértezetét és egyéb dolgait suvasztotta. Az ifjú és új pártfogója, Razor négy-öt óra alatt kijutott a helyes útra, miután partra szállították őket a szerzetesek egy hajóján. A céltárgyak felé igyekezve, az idős mester bele is vágott a tanítványnak jelentkezett fél-elf tesztelésébe. Gondolta, amennyiben méltónak bizonyul a Rezgalix hős, maga mellé veszi.

Habár a tesztek és próbák hallatán akaratlanul is nehéz kihívásokra gondolhat a hallgatóság, ezek nem azok voltak, legalábbis egyelőre. Aramil menet közben olvashatta az elméleti részeket a rengeteg tekercsből, amiket Razor csak úgy előhúzgált zöld köpenyéből. Talán tele volt bűvös zsebekkel, mint a messzi földről érkezett vándorok meséiben.

– Hol tartasz? – kérdezte Razor, miközben alakjuk kezdett kirajzolódni az út távolában.

– Az alapoknál… – válaszolta sóhajtva Aramil – A Tyrop nyelvet csak néha használtam eddig, újságoknál.

A Tyrop, az észak-keleti országokban elterjedt nyelv, de szerte a földrészen használják a népek számos szövegnél, főleg írnak, olvasnak vele, amolyan második Közös nyelvként funkcionál. A planéta legfőbb nyelvezete az imént említett „Közös”, amit a Naprendszer valamennyi élő bolygója használ. A krónikákból kiderült, hogy a Közöst az istenek adták a különféle fajoknak, hogy könnyebben megértsék egymást. Ez nem jelenti, hogy csak ez a nyelv létezik, ellenkezőleg, sőt, számtalan egyéb nyelvet jegyeztek már le. Legtöbbjüket napjainkban is minden nap használják.

Aramil a tekercseket volt, hogy nehezebben értelmezte s Razor elárulta neki, hogy némelyik Sárkány nyelven íródott. Ámbár Aramil kedvenc nyelve a Sárkány volt, azért a megsárgult lapokra felírt, ősi megfogalmazások bizony próbára tették minden tudását.

– Nemsokára elérkezünk a célállomáshoz, Mibaya várostól északra… – szakította meg az olvasást Razor, botját néhány lépésenként a poros, kijárt földúthoz koppintva. – Odáig végezz a fegyverismertetéssel! – majd, hogy megsürgesse a fiatal jelentkezőt, folytatólagosan hozzátette: – Különben nem kapsz semmit!

Aramil megengedett magának egy pillanatnyi elcsodálkozást s homlokráncolást, de hamar visszavetette magát az éppen függőlegesen tartott, beszürkült tekercs sorai közé.

– „Nindzsa kard… Fekete pengéje van… szúró, vágó… mester mívű… lehet méreg a pengén…” – olvasta a tekercset magában Aramil, miközben önkéntelenül mozgott az ajka minden szónál. Időről-időre, ha volt rá lehetősége átvizslatta a szöveg ölelte ábrákat, amik lefestették előtte a fegyvereket. – „Shuriken… dobó fegyver… mérgezett pengék… sérüléshez pontos találat szükséges… egyszerre három dobható el…” – többféle megjelenése is akadt e dobócsillagoknak. Változató számú águk volt, négy, öt, de akár nyolc is. – „wakizashi, a rövidkard… ninja kard, a hosszúkard… katana, a másfél kezes kard, nodachi, a nagykard”.

Megint tovább tanulmányozva szöveg melletti képeket, a kardok különféle forgatási módjait ismerthette meg a szorgalmas ifjú. Különféle vágásokat és hárításokat sajátíthatott el s fejben nagyjából már fel is tűnt előtte a kivitelezésük, hiszen anno a vándorok falvában jól kitanították mind a hosszú, mind a rövid kardok használatára. Aztán egyszer csak…

– Aramil! – kiáltotta figyelmeztetően Razor.

– Igen, mester, végzek, mire odaér'… – "-ünk", mondta volna neki Aramil, ám egy elébe termett fa elhallgattatta, ahogyan a fiú, szavát elharapva nekiütközött a törzsének.

Egész teste beleremegett az ütésbe s érezte nyelvén a vér fémes ízét. A tekercset elejtve a földre zuhant Aramil a fejét fogva könyökölt fel, összeszorított fogakkal.

– Csak azt akartam mondani, hogy „vigyázz, fa!” – kuncogott rekedtes hangon Razor, miközben botját odanyújtva felsegítette a Rezgalix hőst. – No, meg azt is, hogy megjöttünk! Ez az a hely, a Chi-ya torony. Itt van elrejtve a bot alsó része, legalábbis Kazeki sensei szerint… Régen ez is szerzetes templom volt, mi több, ki-energia fejtő… – folytatta a mester.

– Hű… – nézett előre érdeklődve Aramil, el is feledve kongó fejét és az apró horzsolást a nyelvén.

Izgatottan szemrevételezte, még ha eléggé lehangoló látvány is tárult elé. A Chi-ya torony mohákkal lepett, romos, félig összedőlt falai csoda, hogy lombokat borzoló szelet kibírták. Az építmény üresen, zavartalanul pihent a fás-füves pusztaságban, egyetlen lélek sem ólálkodott körülötte, egy pockokra leső rókát leszámítva.

– Íme… Itt a lehetőség, hogy elkezdj bizonyítani… – mondta Razor s karjait összefonva maga előtt az útitársához fordult.

– Tessék, máris vizsgáznom kell? És mit kell tennem? – kérdezte elcsodálkozva Aramil.

– Hoppá! Elfelejtettem szólni? Azért kellett iparkodva végigrágnod a kapott tekercseket, mivel az első megállónknál dől el, hogy méltó vagy-e a tanításaimra! – Mosolygott Razor.

– Mi?! – döbbent meg még jobban Aramil a hallottakon, de végül egy mély sóhajt követően azt felelte: – hát rendben. Nem lesz gond… Bemegyek a romba és kijövök, igazam van? – bizakodott a kihalt épületet fürkészve.

Elhatározva magát már indult is volna be a toronyba, de Razor gyorsan elkapta a vállát.

– Várj, nem mondtam, hogy most rögtön… Majd inkább holnap. Ma már csak letáborozunk itt… gyere, mondok valamit.

– Hmm? – nézett vissza értetlenkedve egy közeli fához megindult kísérője után Aramil.

Razor megpöccintette annak kérgét, mire kisebb-nagyobb gallyak és ágak zuhantak köré. Miután összeszedte mindet, visszabotorkált az ifjúhoz, leült és elkezdett tüzet gyújtani.

– Főzök egy teát… szilvás jó lesz? – kérdezte.

– Öhm… persze. Még nem ittam… – válaszolta a még mindig kissé megszeppent Aramil.

A fél-elf idővel nekilátott pokróca leterítésének s hálózsákja kiterítésének a tűz mellett, ahol az öreg tanító a felállított kis főzőállványán tartotta szemmel a lángok nyaldosta fémkancsót. Miután félrevonta a teát a tűztől egy-egy fémbögrébe öntött belőle. Aramil furán nézett a gyümölcsös, elsötétült vizű nedűre. Megszagolta a felszálló gőzét, aztán végül lassanként fogyasztani kezdte.

– Nos, hogy ízlik? – érdeklődött barátságosan Razor.

– Hát, nem is tudom… Egyáltalán nem rossz, sőt… – elemezte Aramil, ízlelgetve a meleg italt.

– Ha-ha! A szilvás tea a kedvencem… Na de… – váltott hangnemet mutató ujját felemelve a bölcs mester. – térjünk a lényegre! Elolvastad a fegyverismertetést? – kérdezte.

– Igen… Bár alig volt fegyver, amit ismerek… – felelte Aramil. – Úgy értem, láttam mát hajlított pengéjű kardokat, de ezek mégis mások voltak.

– Jól van – jól van. Tudod, ezek a messzi Belordin földjéről származnak, onnét hódították meg előbb a Tai Királyság elődjét és haladtak tovább erre, mifelénk. De egy erdőkerülők lakta falu kevés szellem mesterrel találkozhatott… Úgy terveztem, hogy adok neked efféle fegyvereket, hadd kapj belőlük egy kis ízelítőt – magyarázta Razor, azzal elkezdett matatni köpenyének zsebeiben. – Hová is tettem… – motyogta félhangosan. – Áh, inkább belenézek…

Előhúzott egy kicsi zsákot és szélesre nyitva száját, úgy kutatott benne tovább.

– Adok neked egy nindzsa kardot a hosszúkard helyett, tantot a tőr helyett… A rövidkardodat tartsd meg, láttam a markolatára vésett szimbólumból, hogy Brazer, az ember kovács munkája. Ha a talajba döföd és elhangzik a parancs, agyag patkánnyá válva segíti a használót, ami kicsi föld elementál – ecsetelte, aztán végigmérve a fiatal hőst, így folytatta: – Javaslom a felszerelésed átformálását.

Aramil odahajolva belelesett szétnyitott zsákba és azt látta, hogy egy ablak hevert előttük, ami egy másik dimenzióba, méghozzá zsebdimenzióba engedett betekintést.

Aramil csak úgy ámult a mágikus tárgyon s észre sem vette, amikor elcsuklón ennek hangot is adott.

– Ez egy feneketlen zsák. Rendkívül sok dolog fér bele – mutatta be az eszközt Razor.

– Wow! Na, ez már döfi! Ilyen zsák kellene nekem is – vágta rá Aramil, egészen megörülve a látottaknak. – Tanto, shurikenek, nindzsa kard, Brazer rövidkardja és néhány kiegészítő – sorolta fel az előhúzott és elé sorba fektetett felszerelés darabjait. A maszk minek? Attól tartasz, hogy tán nem lesz üres a Chi-ya Torony?

– Nem tudhatom, de a nindzsák maszkja megóv a mérges kipárolgásoktól, gázoktól is. Olyanokba pedig beleszaladhat az ember, ha romokat kutat át, hidd el, ezt tapasztalatból mondom… Ó, és remélem, mire felkelek és elkezdek reggelit csinálni, te már bent leszel az épületben… – jegyezte meg bizakodón mosolyogva Razor. – Későre jár… Aludj egyet.

Lefeküdtek hálózsákjaikba s hamar elbóbiskoltak a csendesen ropogó tűz körül. Razor a botját, Aramil pedig új pengéit tartotta kartávolságra, felkészülve az éj esetleges veszélyeire. Ebben a világban ugyanis nem lehetett elég óvatos az utazó. Rengeteg vad leshetett rájuk bármely környezetben, s még több az éjszakában. Úgy tűnt azonban, hogy a Chi-ya rom környékét nem háborgatták a szörnyek és a banditák. Aramil kétszer is felkelt álmából, hiszen ő ahhoz szokott, hogy aki a vadonban száll meg, az bizony hallgathatja a természet kései muzsikáját. Jelen esetünkben viszont egyetlen árva zümmögést, ciripelést, huhogást sem lehetett hallani. Aramil kezdte úgy vélni, talán a romos toronynak lehetett oly kisugárzása, mely elriasztotta a fenevadakat, s miegymást…

Másnap hajnalban aztán az ifjú fél-elf halkan magára vette felszerelését. Vértezetét fekete színűre festette, a kapott gyorsan száradó, ruhafestékkel, így az szinte teljesen beleolvadhatott a sötétbe. Új csizmája és alkarvédője csatjait bepattintotta, shurikenjeit ráhelyezte azok illesztéseire. Végül a fekete maszk is felkerült arcára. A kemény rétegek közé valóban fertőtlenítő gyógynövények lehettek belevarrva, csípős szaguk azonnal megcsapta hősünk orrát. Mikor készen állt, még egyszer körbenézett, majd belesuttogta az enyhe szélbe:

– Nosza, indulás!