Jelentés egy rajtaütésről

- Egyszerűen nem lehetett vele bírni, nem lehetett neki ártani… Bármit is tettünk ellene, láttam, ahogyan mozog és mindent elkerülve egyre közelebb és közelebb ér… Tejfehér csíkként suhant, sokszor, mintha egyszerre lett volna két helyen. Nyissz-nyassz és az őrvezetőnk feje és teste két vonalban lecsúszott a lábairól. Aztán szépen módszeresen következett Henrik, aztán a mágus – valami Ipfess nevű, nem igazán ismertem – s végül levágta a két melákot is, Robot és Maludot – mesélte történetét egy csapzott, sár lepte szakállú fickó, kinek sápadt zöld derengésben úsztak fókusztalan szemei. Immár nem mutatkozott benne sok élet, kelletlenül, egyenletes hangszínben számolt be csapatának elvesztéséről a fölötte guggoló, szürkehajú férfinak, aki élénk zöld szemével, rezzenéstelenül figyelte a beszámolót.

Éjfekete fém keretezte arcát, mintha egy sisak pereme lett volna, ám nem fedett nagyon semmit. Szögletes, sima, szőrtelen arcán szabadon száguldoztak alá a zuhogó eső cseppjei. Sötét ruházata már bizton nehezedett rá a magába szívott víztől s kissé közelebb hajolt a szerencsétlenül járt szakállashoz. Az alatta heverő katona mondandóját a pocsolyákba csobbanó cseppek, furcsán megnyugtató hangja kísérte háttérmuzsikaként, és a szürkehajú vándor nem kívánt elszalasztani egyetlen morzsát sem az átadott információból.

- Ekkor már hozzám is közel volt. A társam Ripgerd, derék fickó Lothriellből, még utoljára felém fordult és azt mondta: Büszke vagyok, hogy együtt szolgáltam veled, barátom. Azzal tudván, hogy esélytelenül próbálkozik, de a rajtunk ütő ellen indult. Éppen összeesett előtte a pörölyét elejtő Malud, mikor felénk fordult. Kirázott a hideg, mikor megláttam a tekintetét. Mintha megállt volna az idő egy pillanatra… Azok a szemek… Olyanok voltak. Érthetetlen…

- Milyenek voltak? – hangzott a szürkehajú fickó kérdése, miközben zöld szemében egy pillanatra megvillanni látszott a földre lehelyezett viharlámpás fénye.

- Szomorúak… Keserűséget láttam bennük, és azt hiszem, mély szánalmat érzett irántunk – folytatta a sárban heverő katona. – Nem hallottam még orgyilkosról, aki szomorú. Mást nem láttam az arcából, de a szemeit igen. De bánat ide vagy oda, a következő pillanatban előreszökkent. Lába leírt egy körívet és Ripgerd pajzsát meglökve oldalról, a saját eszközével taszította félre a rászegezett kardot a bajtársam kezével együtt. Megpördült és villámgyors mozdulattal leválasztotta Ripgerd kardforgató jobbját. Ekkor uralkodott el rajtam a félelem, és elmém futni akart „Gyerünk!” – mondtam magamban, hátha felemelem a földbe gyökerezett lábaim…

- „Gyerünk-gyerünk, mozdulj már!” – parancsoltam magamra ismét, mire engedett a szorításán a pánik béklyója – beszédében először kezdett megremegni a férfi hangja, mintha eddigi érzelemmentes hozzáállása hirtelen megváltozott volna. Mintha már képtelen lett volna tartani magát a tárgyilagos katonai jelentéshez. – Hátrálni kezdtem, azután oldalazni, hogy lássam, megindul-e felém. Menekülni kezdtem, de hátrafordulva még láttam, ahogy gyors mozdulataival térdre kényszeríti, majd tarkón döfi a bajtársam. Métereken belül ismét hátrapillantottam; valahol éreztem, hogy engem sem kíván kihagyni a sorból… Lábával elegáns mozdulattal, szinte felpöccintette a sárból Ripgerd kardját, elkapta a levegőben és felém hajította. El akartam kerülni, de megbicsaklott a bokám. Az oldalamra zuhantam, elcsúszva a mocsokba’, akár egy figyelmetlen kiskölök… Lassan felemeltem a fejem, de akkor láttam, hogy a bajtársam kardja mélyen a bordáim között csúszott keresztül az oldalamon. Hideg volt, már éreztem. Hamar megérkezett a vér fémes íze is a szájamba. De még láttam egyszer, ahogy fölém hajolt. Rögtön tudta, mit és hol keres… Benyúlt hónom alatt a vértem alá, és kiszedte onnét a rám bízott szütyőt…

- Szütyőt? No, és mi volt abban a szütyőben? – kérdezte kíváncsian a szürkehajú vándor.

- Titok. Nem árulták el nekünk, hogy mi volt benne… De úgy vélem, a gyilkos, az orgyilkos tudta jól, mert ugyan nem nyitotta ki, de megtapogatta fél kezében, aztán elrakta. Ekkor látta meg, hogy még élek és halkan nyöszörgök, akár egy elejtett vad. Pengéjével gyorsan átmetszette mindkét combom és felszúrta a nyakam is. Biztosra ment, nehogy túlélő maradjon; és hát, nem is maradt…

- Nem – konstatálta a szürkehajú vándor, enyhén megrázva a fejét. – Nem maradt… Vége a kihallgatásnak, katona. Elbocsátalak…

Azzal felkelt a sárban heverő fickótól, akinek sápadt zölden derengő szeméből hirtelen kiszállt a fény, mintha csak egy lámpát oltottak volna le odabent. Írisze visszavált mereven meredő barnává, amilyen eredetileg is volt s szája tátva maradt, ahogy befejezte utolsó mondatát. Vér már nem patakzott körülötte, azt rég elmosta az eső. Torkán sötétlő nyílás jelezte, miként halt meg. Bajtársa kardja még mindig ott türemkedett ki oldalából az eső áztatta földbe nyomódott markolattal.

A vándor töprengve álldogált még egy kicsit a holt katona előtt, ruházatán halkan kopogtak az aláhulló cseppek. Már akkor sem élt „informátora”, mikor neki felelt. Mindössze az ő mágiája helyezett belé annyi életesszenciát, hogy elmesélhesse, mi történt élete utolsó perceiben.

- De mi lehetett a szütyőben? – tette fel magának a költői kérdést, a szürkehajú férfi. Még egyszer körbepillantott a rajtaütés helyszínén, hol a többi elesett katona is hevert. Nyomok utaltak rá azonban, hogy egyiküket egyértelműen bevonszolta valami a fák közé. Nem meglepő, hogy kijött portyázni egy éhes fenevad egy ilyen sűrű erdő menti útra. Már csak azt kellett kigondolnia a vándornak, miként folytassa küldetését.

Végül sóhajtott egy nagyot és visszaindult lovához, hogy felülve rá tovább haladhasson az úton.