2. rész:

A Chi-ya Torony romja

Aramil egy szűk nyíláson át jutott be s kúszva haladt előre a keskeny járatban. Tudta, hogy ha bármi történne előtte, képtelen lenne visszafordulni. Szerencséjére az előle futkározó pondrókon kívül különösebb veszélyek nélkül jutott egyre inkább előre. Kisvártatva azonban baljós neszre lett figyelmes a mélysötét vájatban. Tapogatózott a mohás, gombás, síkos kövön, amikor a plafonról kőtörmelék esett a kezére. Hirtelen nem tudta, inkább siessen, vagy mégis nyugodtan haladjon tovább. A sietség mellett döntve furakodott előre, nem kívánva megvárni, míg élve eltemeti magát. Újabb törmelék landolt a feje búbján, illetve lábán s rá kellett eszmélnie, hogy omladozott a járat.

Több se kellett neki. Hihetetlenül gyorsan kúszott előre, akár egy gyík. Lendületes mozgásának azonban hamar vége szakadt, mikor a vízszintes alagút átváltott szinte függőleges csúszdává. Elhaló kiáltása visszhangzott a roskadozó falak közt, amik meggondolván magukat, nem omlottak össze. Mindkét kezét előre tartva zuhant, úgy készült a becsapódás tompítására… Tenyere földet ért s ő villámgyorsan lereagálta a helyzetet. Agilis mozdulattal kibukfencezett a nagy esésből, minimálisra csökkentve ezzel a sérüléseket. Csupán a tenyereit, a hátát, a sarkait és a hátsóját verte be a kőpadlón végigpörögve. De mikor felállt, megdörzsölte homlokát és megkönnyebbülten nézett fel a porzó vájatra. Valamikor tán kémény lehetett vagy csatorna, nem tudta megmondani.

– „Hát ez nem a szokásos alagsorok egyike…” – gondolta, szétnézve a gyenge fényben.

Kör alakú szobában ért földet, minek padlója olyan volt, mintha óriási pikkelyekkel lett volna borítva. A magasból négy egymást keresztező csőszerűség húzódott a fal, majd a padló mentén. Mind egy, a szoba közepén lévő, kúthoz hasonló nyílásba vezetett. Vizsgálgatta néhány pillanatig, azzal elindult a derengést árasztó átjáró irányába. Alig lépett kettőt, észrevett egy zászlócafatot a talpa alatt. Furcsa jel volt rajta, ami egy négyzetet négy kisebbre osztó keresztet, a kis négyzetekben karikákat ábrázolt. Felemelte, s megnézte.

– „Egy üzenet” – vette észre, a cafat hátoldalára pillantva. – „Nem is titkos nyelven írták” – ismerte fel s olvasni kezdte:

„Az ellenséges energiafejtőt nem sikerült elfoglalni

Wi Akaki”

Aláírása mellett pedig szintén ugyanolyan jel szerepelt, akárcsak a textília elején.

– „Várjunk csak… Wi Akaki… Akaki… ismerős” – elmélkedett Aramil.

Tovább haladt ugyan, de biztos, ami biztos, zsebre vágta a zászlódarabkát. Bízott benne, hogy az öreg Razor használható információkkal látja el evvel kapcsolatban.

Az átjáró után koszos, meredek lépcső fogadta, nyirkos, penészes falakkal határolva. Ahogyan Aramil rálépett az első lépcsőfokra, kattanást hallott. Érezte, hogy rezegni kezd az épület s por és törmelék potyogott a plafonról.

– „Ez meg mi?!” – gondolta ijedten, aztán eszébe jutott:– „Oh-oh… Ez nem jó. El kéne tűnni innen, mert ez nem omlás, hanem…” – csuklott el a lélegzete, amint észrevette a lépcső tetejéről alágördülő kőgolyót, amely hamar meglódulva zúzta össze maga alatt a fokokat. – CSAPDA!!! – kiáltotta el magát, és észrevette, a boltívet, amin átjött immár rácsos kapu torlaszolta. Összeszedte józan eszét, gyorsan ráhelyezte két tenyerét a padlóra, és elmormolta az igéket:

– „Természet küldj számomra katonát; szólítalak föld elementál!”.

Bizsergés szaladt a tarkójától, átvetve magát a vállán, le a csuklójáig. Kezei körül fénylő, zöldes jelek tűntek fel és néhány lépéssel odébb máris egy kicsike, groteszk testalkatú föld elementál materializálódott az Elemi síkokról. Szemei élénkzöld fényben izzottak, s krumpli fejét megidézőjéhez fordította, várva első feladatát.

– Gyorsan! Törd össze a kőgolyót! – parancsolt rá az utolsó előtti pillanatban Aramil.

Ha első ránézésre lomhának tűnt is, a kis lény legott felemelte aránytalanul nagy karját, mire a kőgolyó porfelleg kíséretében megállt. A kő kéz ökölbe szorult és a szikla egyszerűen szétrepedt, széthullott apróbb darabokra. Aramil sűrűn pislogva igyekezett mentesíteni magát az arcába áradt kőportól, de a parányi szemcsék így is irritálták a szemét. No, de sikeresen elkerülte a kilapulást, így elindult felfelé az összezúzott lépcsőn.

– Kövess! Még szükségem lehet rád – intett az idézett lénynek.

Felérve annak tetejére, Aramil óvatosan, hunyorogva nézett szét a következő félhomályos teremben.

– Egy újabb laborszerű hely… Tisztának tűnik – állapította meg. Összeráncolt homlokkal meredt azonban rá egy érdekes jelenségre.

Az újabb kör alakú, mégis kisebb helyiség közepétől pár lépésnyire egy kráter ölelte töredezett csúcs meredezett. Még érdekesebbnek tűnt azonban az annak tetején pihent, háromhegyű szuronyszerű dolog. A középső tüske egy toronyhoz hasonlóan tört fel, mellette a két szélső inkább egy hegyesen végződő balta élét idézte. Lyukas aljából következtethetően valamire ráilleszthető lehetett. Az ifjú már-már lépett volna egyet, de még a levegőben visszahúzta lábát. Tanulva az iménti helyzetből, nem kívánt újabb csapdát, esetleg csapdákat működésre bírni. Mi több, ha nem alattomos, őriző szerkezetek fordulnak ellene, megteszi azt készséggel maga a romos építmény is. Nem-nem, fél-elf hősünk belátóan a környezet tüzetesebb átnézésébe fogott a biztos állásából. Hol leguggolt, hol derekát döntögetve igyekezett minél jobban oldalról is rálátni a tárgyra, illetve a befeketedett kövekre. Még idézett katonájára, a mélynövésű föld elementálra is kérdőn tekintett párszor.

Végül kitalálta, hogyan veheti el a lehetőséget bármiféle életveszélyes masinériától, avagy az egyszerűen csak összeroskadozó falak omlásától.

– Készülj! – szólította meg az elementált. – Hajíts át a szobán úgy, hogy érintsem azt a tárgyat és kizuhanjak egyenesen az ajtón át, amikor jelt adok! – festette le tervét a megidézett segítőnek Aramil, miközben a fal mentén fokozott óvatossággal elslisszolt. Hátával le-lesodort némi agyagos földet s foltokat karistolt a lassan terjeszkedő, nyirkosságot kedvelő növénytelepbe, de csak-csak elhelyezkedett. Ujjával és szemmértékével becélozta a krátert s odaszólt elemi apródjának. – Rajta!

A föld elementál, karjait beletúrta a padlóba, mintha finom homokba nyúlt volna s úgy manipulálta azt. Aramil kilövésre készen guggolásba ereszkedett a lába alatt mocorgott földtömegen. Aztán a pillanat eljövetelekor hullámzott egyet a talaj, s akár egy katapult, szabályosan kilövellte Aramilt. Az repülés közben kinyújtotta jobb karját s célpontja fölé érve felmarta a fémtárgyat.

– Megvan! – kiáltott fel a siker oldalára érkezvén, kicsúszva a szemközti boltív alatt.

Föld elementálja nem sokkal ezután visszatérve az elemi síkjára, eltűnt, ahogy hívója túl messzire kerülve tőle megszakította az asztrális köteléket kettejük között. Talán nem is lesett volna rá csapda, de ezt soha sem fogja megtudni. Felkelve a padlóról megnézte magának a keze közt forgatott, megszerzett eszközt. Visszatekintett még egyszer, de más értékeset nem talált a homályos teremben. Rég széttört bútorok darabjain, illetve a kövekre telepedett mocskon kívül nem hevert odabenn semmi.

Tiszta levegő csapta meg orrát, egy aprócska szellő az áporodott levegőben. Fejét kapkodva az egyre sűrűbb sötétségben keresni kezdte, merről jöhetett, de szerencséjére újabb és újabb fuvallat cirógatta meg maszkból kilógó, izzadtságtól gyöngyöző arcbőrét.

Úgy déltájt járhatott, mikor a Chi-ya Torony északi oldalán megmoccant egy bedőlt kőfal. A rajta tanyázott énekesmadarak elreppentek ijedtükben s másodpercek múltán nagy erőlködés közepette kilökte valaki a törmelékes falat. Aramil bukkant fel kibukfencezve a mögötte omladozó, homályos helyiségből, dagadó erekkel és pattanásig feszült izmokkal. Egészen barna szeme a következő pislogásoknál visszaváltozott az eredetiére s ereje alábbhagyott. Az erdőkerülők hasznos varázslatának számított a vadak jegye, mellyel magukba fogadhatták egy állat tulajdonságait. A fél-elf hős bizonyára a medve jegyét idézte magára.

Felegyenesedve vette észre, hogy majdnem lebucskázott a torony északi oldalán mélyedt sziklaperemről. Nem volt ugyan túl magas, de aki nem figyelt, az könnyen megüthette magát ekkor a távolságból is. Megdörzsölte szemét s lehántotta maszkját, hogy egy jóízűt szippanthasson az elé terült öböl sós levegőjéből. Odébb a part mentén porig égetett épületek maradványai tűntek elő néhol a sűrű gazból, arra engedve következtetni, hogy a romos torony egykor nem csupán egymagában állhatott…

Razor épp az ebéddel bíbelődött, mikor Aramil feltűnt a táborukban. Üstje mellé intette a fiút, majd miután ettek már szedelődzködtek is. Út közben Aramilnak töviről-hegyire el kellett mesélnie kalandját a romok között, a zászlócafat kérdését azonban a végére hagyta.

– Razor… Mi az Akaki? – kérdezte kíváncsian.

– A-ka-ki… – torpant meg Razor, szemmel láthatólag meglepetten és kissé felkavarta a név hallatán. – Az Akaki klán?

– Fogalmam sincs, hogy klán-e, de ezt találtam odabent. Ha felzaklat, nem kell beszélned róla – mondta megértően Aramil, átnyújtva a fecnit az öreg mesternek.

– Ó, nem-nem… semmi baj – csitította kelletlenül mosolyogva Razor.

Komolyra vált ábrázattal Aramilra nézett, két kezével rátámaszkodott botjára és mesélni kezdte:

– Az „Akaki klán”, közös nyelven a Vörös Ki klán, egy nagy és erős harcművész család. Más nagy és erős klánokkal harcolnak, háborúznak. Remekül művelik a ki-energia alapú technikákat, gyógyítani és sebezni is tudnak vele. Híres elit nindzsáik, a „Bosszúállók” és a „Vörös Lóngok” ügyes és halálos harcosok… A klánba születni, vagy házasodni lehet. Ezen felül híresek még félelmetes, haragjukkal növekvő erejükről. Harci kiáltásukról, azt tudom, hogy az üvöltésben lesérülnek az ellenségeik, pusztító egy technikába. Remélem, nem találkozunk velük… – fejezte be sóhajtva.

Aramilnak eszébe jutott, hogy régen, még kiskorában, a nevelője, bizonyos Sólyomszemű Theldalis mesélte neki, hogy ő egy dicső, nagy család leszármazottja, de nem tudta megmondani neki a család nevét. Aramilban felötlött a gondolat, hogy talán az Akaki klán sarja. Látta is lelki szemei előtt magát, mint félelmetes, legyőzhetetlen harcost.