4. rész:

A bot ereje

Hőseink még mindig a Trun-hegységben barangoltak, s egyszerű utazóként tűntetve fel magukat, gondok és bajok nélkül átértek a déli hegylábhoz. Éjjel haladtak a köves ösvényeken és másnap déltájt el is kezdték megvitatni miként is fogjanak bele a harmadik rész megszerzésébe.

– Tudod Aramil, nem teljesítesz rosszul, az elfek fürgesége és az emberek leleményessége van meg benned. Azonban észrevettem, hogy az erdőkerülők tanait nem alkalmazod olyan hatékonyan s inkább a fegyverforgatásra alapozod a harcmodorod, holott, több is rejlik a felszín alatt. Átvehetünk néhány tanítást és te az út közben tanulhatnál egy keveset, nos? - hozakodott elő evvel Razor.

Aramil széles mosollyal, lelkesen zárkózott fel az öreg mellé.

– Hogyne, szerzetesmester! Én örülnék ennek a legjobban.

Igyekezett nem kiugrani a bőréből, akár egy kiskölyök Nagytél ünnepén, s Razor látva a kellő figyelmet az ifjúban, belefogott az okításba.

– Nos, mint tudod, az erőd a természetmágiában rejlik, ami félig-meddig hasonlít az isteni eredetű mágiára. A képességeid a négy fő elemet használják és hasonlítanak a druidák, sámánok varázshatalmára, csak gyengébbek. – félbehagyta a tanítást, míg előszedett pár tekercset, azután folytatta: – Tűz, föld, víz, levegő… – bökött ujjával az elemek jelképeire Razor. – De igazán erős csak akkor lehetsz, ha van miből válogatnod. Én megmutatok néhányat… – újabb tekercset nyitott ki s hallgatósága elé tárta.

Azon különféle humanoid alakok voltak ábrázolva az energiákkal, mellettük szöveggel.

– Látod? A tekercsen megtalálod a természeti energiát, a mágikus energiát, a természetfeletti energia és a spirituális energiát. Én az utóbbira foglak jól megtanítani. Azon belül is a ki-energia felhasználására. Belordinban csínek hívják, de minden létformában megtalálható. Ott áramlik minden lélekben, minden fában, fűben, kőben, de még a mennyei és alvilági teremtményekben is. Te benned is, méghozzá, ahogy érzékeltem már a könyvtárban is, igen kivételes mennyiségben.

– Értem… Magam is úgy tanultam, hogy az mindenben van, aminek van szelleme, lelke. Szóval a használata a kulcs – mondta karjait összefonva Aramil. A hűvös este alkalmával Razor nekiajándékozott a feneketlen zsákjából egy vékonyabb, barna kabátot. – Jól tudom, hogy a spirituális energia kontrollálásához páratlan fizikai erő szükséges?

– He-he… örülök, hogy tájékozott vagy és mindent hamar megértesz. Nem szeretem a kellőnél többször ismételni magam. – felelte jó kedélyűen Razor, botját lassan megforgatva mielőtt megállt. – Igen, a fizikai erővel kezdjük, ami kapcsolatban van a szellemivel – ki-energia kezdett hevesen áramolni a mester bal karja körül, majd amikor megfeszítette hihetetlenül feldagadtak rajta az izmok és az erek.

Úgy megnövekedett, hogy Aramil csodálkozott, hogy nem billenti ki az egyensúlyából az öreget.

– Íme, a kettő kombinációja! – mondta roppanó izmai fölött Razor.

– Az már igen! – ámult a látványtól Aramil.

Razor szeme körbe járt, majd mikor kiszúrt egy ember nagyságú mohos túl felű sziklát, odalépett s egyetlen határozott ütéssel darabokra zúzta azt, mélyebb gödröt hozva létre a törmelék alatt. Fűcafatok és kavicsok rohamozták meg röptében Aramilt, aki csoda, hogy sebtében félre tudott ugrani előlük, annyira eltátotta a száját az ámulattól. A nagymester visszazsugorodott karját lerázta a demonstráció végeztével. Fiatal útitársához fordult s azt mondta:

– Arra gondoltam, a harmadik darabot még nehezebb lenne megszerezned, ha lefárasztanád magadat előtte... Na, mozogj! Futás, gyerünk! A célig meg sem állunk! - Azzal idős kora ellenére szélsebesen útnak indult mutatva az irányt s diktálva a tempót. Aramil hirtelen felindulásból utána iramodott, de alig bírta tartani az öreg sebességét, pedig az erdőkerülőket úgy képezték, hogy a vadmacskákkal is felvehessék a versenyt.

– „Örülök, hogy kezdődik a kiképzés… de félek a mester még bele sem kezdett igazán a futásba” – gondolta riadtan Aramil, átlépve a nagyobb köveken s kikerülve egy rég ott pihent rönköt.

– Szedd a lábad! Igyekezz! – inspirálta Razor.

– Futok, sensei, futok! – lihegte az ifjú.

Épphogy kibökte, Razor újabb óriási követ hasított ketté előtte. Aramil gyorsan kikerülte a felé szállt darabokat s tovább rohant. Ahogy aztán a mester felért az emelkedő tetejére, megállt. A Trun-hegység legdélebbi lábának utolsó magasabb bércéről letekintve már látszott az alant körbevett erődítmény, mely hátát nekivetve a hegylábnak, meresztette acélos tüskéit a Trun-öböl felé. A messzeségben kereskedők vitorlásai, dereglyéi járták a nyugodt tengert.

– Nézd csak, Aramil! Innen már látszik a túlparton Devirus Szobra – mutatott a nagyjából huszonöt kilométerre fekvő földnyelv hegyén magaslott roppant alkotásra az öreg. – Régi tengeri vitéz volt, egy ember. Hallottál róla?

– Még nem – csóválta fejét az ifjú.

– A közeli tengereket őrizte, ma az a negyven méteres szobor vigyázza a Deviouri-öbölben megforduló számtalan kereskedőt.

– Ekkora szobrot emeltek neki? – csodálkozott Aramil, fürkészve a jelen távolból ujjpercnyinek tűnő emlékművet.

– Nos, úgy tudom, Devirus, a tengeri vitéz nagyon jóban volt Turuquim nemes elfjeivel és a Zeál-hegy törpjeivel. Azért emelték ilyen nagyra, mert legyőzte a környező vizekben portyázó tengeri óriásokat – osztotta meg a történetet az ifjú fél-elfel Razor.

 – Ha úgy látnék, mint Sólyomszemű Theldalis, most közelebb hozhatnám a túlpartot – felelte csípőre téve kezeit Aramil, majd egy vállrándítást követően az erődre emelte tekintetét.

– Jó! Ha kifújtad magad, be is mehetünk a várba. Persze csak óvatosan… – mondta botjának támaszkodva Razor a légzését már visszaállított, ám szemmel láthatóan kihajtott Aramilnak.

– Rendben sensei… majd éber leszek – felelte Aramil.

– Az orkok még nagyon régen, korokkal ezelőtt vették be magukat ide, Tussurgia Közép-földjére, de ez az erőd még viszonylag fiatalos. Gorog az úr ezen a földön, de a varázsló, akinél már bemutatkoztál, támadni fog, mivel jószerivel úgy hiszi, vetélytársa küldetett a kincsért.

– Úgy, szóval ezek ismerik egymást?

– Igen. Már egy ideje szemmel tartom a környező vidékeket s én mondom, ez a kettő folyton verseng a hegység uralmáért. A tardiai király addig nem kíván beleavatkozni, amíg békében hagyják a többi népet, de szerintem még az is közrejátszik, hogy hírhedten konfliktuskerülő. Viszolyog az erőszakos fellépésektől, pedig ezt a két forrófejűt már régen le kellett volna hűtenie…

Aramil látott már erődöt, de ork erőddel még csak képeken volt dolga. Masszív, robosztus, vas építmény, lángra lobbantható, hosszú tüskékkel a bástyákon. Az erődöt körülvevő falon túlról magaslott ki a kúpszerű fővár, amely leginkább egy felborított bádog pohárra hasonlított. Az orkok építészete soha sem a szépségéről volt híres. Inkább a primitív, egyszerű struktúrában, illetve a megfélemlítésben hittek.

– Nos, hogy jutunk be egy jól őrzött várba? – kérdezte Aramil, a viseltes acélkapuhoz érve.

– Egyszerűen… – vágta rá az öreg, megengedve egy apró mosolyt lelógó bajusza alatt.

A vár tömlöcében ez időben kegyetlenül kínoztak egy foglyot. A felnyögésekért, felkiáltásokért és fájdalomért felelős goblin viseletéből kiderült, hogy az erőd egyik kínmestereként szolgált. Egy kamával, a kaszához hasonló kicsi fegyverrel karmolgatta, hasogatta a férfiember torzóját és combjait. A pirosló patakokban álldogált kis növésű kínmester mérnöki precizitással ügyelt arra, el ne vérezzen a karmai közt szenvedő fickó. Az összeszorított fogakkal próbálta kibírni a fájdalmat a láncon függve, de sokszor engedett az agóniának s kieresztette hangját.

A következő ilyen esetnél az árnyékból kilépett egy jól megtermett harcos s páncélkesztyűjével hatalmas maflást adott a fogolynak.

– Szóval? Beszélj, te féreg! Kinél van az eltűnt rész?! Hm?! – követelőzött dühtől villódzó szemekkel egy felvértezett, kopasz ork, aki láthatóan felügyelte a műveletet. – Mi lesz már, nyisd ki a szád?! – sújtott le még egyszer.

– Nem… Nem tudom… – küszködött a válasszal a fickó – Nincs a nemesúrnál – mondta, majd felkiáltott, ahogy a goblin belemélyesztette egyik sebébe a kamát.

– Ha-ha! Nagyuram, ez a patkány nem oldja meg a nyelvét – mondta rikácsoló hangon a goblin. – Ki kéne zsigerelni!

– Fogd be, Grolak! Majd én megmondom, hogy… – förmedt rá a goblinra, és folytatta volna a mondatát, de abban a pillanatban kicsapódott a vallató acélajtaja és berontott rajta egy összefont hajú ork, koszos, földdarabokkal teli mellvértben.

– Gorog! Nagyuram! Két idegen kíván bejönni a kapun! – jelentette fennhangon – Úgy tűnik, utazók, egy öreg meg egy ifjú! Név szerint téged kértek. Fogadjuk őket?

Mikor ugyan is megérkeztek, a kapu felett rögvest kitekintett rájuk egy őr, számszeríjat szorongatva s felszólítására az utazó párosnak fel kellett kiabálnia, mit keresnek ott. Miután ez megtörtént, az őr elküldetett a vár uráért, hogy mitévők legyenek.

Teltek-múltak a percek s Razor még egyszer kopogtatott a páncélozott kapun, hátha megsürgeti az odabenn ténykedőket. Ismét kilesett rájuk a nyílpuskás őr, de egy horkantás kíséretében visszahúzódott a mellvéd mögé. Aramil lesütötte tekintetét, hogy elégedetlenkedve maga elé dünnyögjön.

– És én még valami nagyszabású tervet reméltem egy harcművész mestertől…

– Ugyan, ifjonc, nem sokkal jobb ez, mint a lopakodás és rajtaütés? Legalább te is érvényesülhetsz – kuncogott a mester, arra utalva, hogy az előző feladatnál sem brillírozott a lopakodásban a fiú. Alig fejezte be, a magas kapuk, lassan, nyikorogva kitárultak s harc nélkül juthattak be.

Az udvaron sár és por fogadta kettejüket, növénynek és elevenségnek nyomát se lehetett látni. A homályba veszett árkádok alól szürke alakok kísérték végig a jövevényeket, bityogva ballagott kísérőjükkel, ki keresztülvezette őket a szemközti ajtóig. Gorog, az erőd vezére fogadta őket előcsarnokába lépve. Elvékobyodott a besütő napfény s alkonyi sötétség kezdte fojtogatni a falakon helyet kapott maréknyi fáklya lángját.

– Kik vagytok, és mit akartok?! – tért a tárgyra mogorván a vár ura. Jobbján egy göcsörtös boton támaszkodott, vénséges ork állt, illetve az, amelyik Aramilékat bekísérve felkullogott a lépcsőn. – Ez egy erősség, nem egy fogadó! Tehát? Ki vele!

Gorog nyakig nehézvértezetben tornyosult kettejük előtt a rövid lépcső tetején, mely a narancs derengésben úszó csarnokba vezetett. Ott megannyi katona falatozott s diskurált a hosszú asztaloknál ülve. A parancsnokuk, Gorog, nem is kételkedett előnyösebb helyzetében és fölényében. Ijesztő tekintete volt, szájából nagy agyarak lógtak ki. Vértje, a többi katonáétól eltérően, nem viselte magán a sárfoltokat. Felülete ugyan megfakult már, de a fémlapokat s illesztéseket karban tartották. A legkülönösebb azonban a hegek koszorúzta bal szeme volt. Üvegből készült és mély-piros lángminta lüktetett a közepén. Aramil úgy gondolta, hogy az a szem varázserővel bír, s kezdett is aggódni az ork uraság hatalma miatt. Razor mégis higgadtan válaszolt neki:

– A világért sem rabolnánk drága idődből, ha nem lenne fontos… – ecsetelte, fél kezével botjának támaszkodva. – Ez az ifjú ki akar hívni párbajra, mégpedig Szunim botjának részéért!

E válasz úgy megdöbbentette Aramilt, hogy elkerekedett a szeme. Az idős tanító megpaskolta útitársa vállát, majd bizalmat sugalló arccal biccentett neki.

– Ahogyan a mester mondja… – tette hozzá halkan Aramil.

Gondolta, de legalábbis remélte, az öreg szerzetes nem mondaná ily bizakodva, ha nem lenne képes nyerni.

– Micsoda?! – rivallt rájuk ordítva Gorog. Halántékán és nyakán egyre inkább kiduzzadt egy ér. – Hogy van képed, öreg?! Válogasd meg szavaidat, vagy megégetlek!!!

Gorog fenyegetőzése közben a vén ork bölcs lépett oda a urához, s hosszú ezüstbe fordult szakállát simogatva sugdolózott neki valamit. Pap vagy sámán lehetett, mert szabad kezében tartotta az ork főisten, Garaghos szimbólumát.

– Gorog, a varázsló itt van a kapuknál – súgta azt feltételezve, hogy senki más nem hallhatja. Razor eközben csukott szemmel figyelmezte az elhangzottakat, ámbár a kívülállóknak úgy festhetett, elszunyókált. – Ez ráér…

– Gondold át a dolgot. Emlékezz az ajánlatra a csatában is… – mondta szemeit felnyitva Razor, de az orkot szemmel láthatóan nem érdekelte már a két jövevény. Aramil csendesen és mereven állt, egyedül a fejleményeket figyelte.

A vártól nem messze, eközben, a varázstárgyától megfosztott varázsló és kisebb magánhadserege készült támadni. Büszkeségtől túlfűtötten állt a bércen, ahonnét nem, is oly rég még Aramilék is letekintettek, s hátrafogott kezekkel fürkészte a félhold alakban felsorakozott egységeit. Akadtak köztük illuzionisták is, ugyanis az emberek körül számtalan helyen megtört a fény s arkán energia formálta tükörképek termettek elő. Az orkok, akik láthatták a felsorakozottakat, egy sokkal nagyobb számú sereget számolhattak. Hús-vér közlegény igyekezett azonban szaporán elérni a bércet. Homályköpönyeget viselt, mi arra engedett következtetni, hogy felderítőként szolgált.

– Katona? – kérdezte a varázsló az odalépő emberétől.

– Nemes úr, jelentem, a pálcatank készen áll! Az ellenségeink kevés mozgolódást mutatnak a falak mögött – válaszolt neki a katona. – Nem számítottak támadásra, talán nekünk kedvez a meglepetés ereje. Biztosan alábbhagyott már a moráljuk is.

– Katona, jegyezd meg, egy ork mindig készen áll a csatára – magyarázta a varázsló. - Habár a pálcatanknak nem fognak tudni ellenállni... Azaz egzotikum a Mágusköztársaságból végre kiszélesíti a szakadékot az erőviszonyok között. Egyúttal enyém lesz a hegység feletti fennhatóság is.

A pálcatank egy tömeges varázspálca kioldó, ágyúszerű gépezet volt. Három szöges kereke vitte előre és mágia működtette. Egy ember elég volt a vezetéséhez. Az eleje úgy nézett ki, mint egy kisebb, négyzet alakú tüskés oszlop, csak tüskék helyett körül-belül kétszázötven pálca fért el a kioldófelületen.

– Cél bemérve! – jelentette hangosan a vezető.

– Cél bemérve, uram – adta tovább az üzenetet a bércen állt katona, hátha hűbérura nem értette tisztán olyan távolságból.

– Igen, hallottam, katona, köszönöm. Tüzeljenek! – parancsolta a nagyúr, mire az iménti embere elkiáltotta magát:

– Tűz!!!

Ahogy kimondta, egy hatalmas, arkán sugár tartott az erőd felé és szétrobbantotta a páncélozott kapukat. Több se kellett a harcban született nép képviselőinek, az orkok, kik jobb szerettek páncéljukban aludni, rögvest felvonultak a hívatlan vendégek ellen. Szedett-vetett előcsatározóik dühöngők módjára rontottak neki a mágikus pálcákkal felfegyverzettek tömegének. Legtöbbjük el sem érte a varázslók közelségét, úgy bukott orra, akár egy kilyuggatott homokzsák.

– Az a kígyó rátenné a csontos kis ujjait a legszentebb ereklyénkre, harcosaim! Azt mondom, megkapja a csillogó kis tornyát az, aki elém hozza a fejét! Egységes rohamra fel! – parancsolta Gorog. Nyakán az erek még jobban lüktettek, ahogy felbőszülve morogta: – Hozzátok a sisakomat!

Aramilék csak álltak és a nyitva hagyott ajtón át nézték az egymásnak esett feleket. A könnyű vértesek pálcákkal lőtték halomra az ork gyalogosokat, azok pedig fejszékkel és egyéb fegyverekkel szeletelték az ellenséget. A föld hamar vörössé vált. Itt-ott megroncsolódott pajzsok, vértek, szövetcafatok hevertek, mellettük lángok emésztette, penge csonkította s villámcsapta testek.

– Szörnyű egy csata van ott kint… – jegyezte meg Aramil.

– Előre puhányok! Ma nem győz az ellen! – hallatszott be Gorog további buzdítása.

Kezében ott forgatta a varázstárgyat. Egy nagyobb rúdra hasonlított, a két végén drágakőszerű gömbökkel, amik körül erősen áramlott a misztikus energia.

– Menj te is a harctérre… – fordult a fiúhoz Razor. – Szerezd meg azt a rudat!

– Rendben van! – válaszolta határozottan Aramil.

Már csak ők voltak szinte a falakon belül. Aramil felöltötte bőrpáncélját, amit a hátán lévő zsákban cipelt. Shurikenes alkarvédők, nindzsa maszk, főleg a mérges gázok ellen, két kard és szövet lábvédő takarta az alárejtett megszerzett varázstárgy részeket. Utoljára hagyta a nindzsa maszkot, mert a méregsemlegesítő folyadékban áztatott szövettel minél később szerette volna kínozni az orrát.

– Odakint megpróbálnak majd téged is megállítani. Egyik fél sem fog felismerni, így az ellenséghez sorolnak majd. Légy rendkívül éber, ez most nem lesz gyakorlat, fiam – készítette fel az elkövetkezőkre a Rezgalix hőst Razor.

– Láttam már nagyobb ütközetet is… A távolból néztem, ahogy egy gigászi szörnyeteg letarolja az erdőkerülők falvát, ahol éltem. Követtük a túlélőkkel és ekébe vágtunk. Egy világító torony erődnél csapott le még egyszer az iszonyatos dutt-szörny. Üvöltésétől leomlottak a falak, karmai hamar szétzilálták a tornyot. Sólyomszemű Theldalis vakmerően feljutott a szörnyeteg egyik fejére és átmetszette az egyik szemét varázskardjával. Eztán lezuhant és meghalt… – mesélte a felszerelkezés közben Aramil. Szemében tükröződött az elfojtott bánat.

Razor megdöbbenten meredt néhány pillanatig a fiatal megélt tragédiáján. Sóhajtott egyet és azt tanácsolta:

– Ezúttal másként fogsz hozzá. Most is a lopakodás lesz a fegyvered. Légy jelentéktelen, érzékelhetetlen. Birtokodban vannak az eszközök, amikkel véghez viheted ezt a feladatot. Nem vagyok biztos abban, mivel törtek be a kapun, de ügyelj minden ostromgépre! Gorog pedig kétvégű buzogányként használja a rudat s nem véletlenül. A kiáradó energia, mely magához rögzítené a két másik darabot kisülést okoz minden idegen anyaggal történő érintkezéskor.

– Ha eltalál, elrepít a messzeségbe?

– Vagy többszörös csonttörést eredményez…

– Sokkal jobb… Nos, akkor drukkolj, hogy úgy vadászhassak, akár az osonó jaguár! Aki az utamba áll, meghal… – mondta halkan Aramil.

Úgy gondolta, hogy e kíméletlen és kegyetlen csatában bizony neki is ölnie kell a túlélésért. Vállát forgatta és nyakát lazítgatta az ajtóba állva, azzal vigasztalva magát, hogy a tardiai király sem tudja megzabolázni ezeket az urakat. Visszaemlékezett a nempesh pásztorra s kecskéire. Igen. Most segíthet azokon a hegylakó népeken, akiknek hosszú ideje el kellett szenvedniük ezen egymással viaskodók a környezetre is ártalmas földfoglalásait. Elsurrant a kőfal mellett. Terve, hogy megkerüli a legnagyobb vérontások pontjait, aztán lecsap a megfelelő alkalommal, kezdetét vette. Előbbre haladván megbújt a nagyobb törmelékek között és fürkészte Gorog, a várúr nyomát. Miután meglelte és a környezetét is felmérte, kapott az alkalmon és nekiiramodott.

A csatában az első szövet vértes már izzította pálcáját, amikor észrevette Aramilt, de már késő volt. A kard a vajhoz hasonlóan metszette le a fejét. Ezután Aramil szinte rögtön felvágta egy őt rohamozó ork arcát a sisakja résén át. Kipörgött fél térden az összecsukló hullák elől. Éppen hogy lépett kettőt, egy földön kúszó pálcás katona remegő kezével rácélzott. A fiú gyors vágással áthasította a testét a mellkastól a lapockáig. Egyre jobban közeledett Gorog felé, ám egy újabb ork harcos állta útját. Egyik kezével megragadta Aramil jobb csuklóját, de a fiú nem várta meg, míg lecsapja, tüskés buzogányával és rövidkardjával átvágta az ellenség torkát. Elrúgta magától az elvérző katonát, de azon kapta magát, hogy elveszítette Gorogot.

Az imént a várúr még egyenesen előtte vert szét három katonát a varázsló seregéből, de elkeveredett a tömegben. Ekkorra már néhány katona körbevette a fiatal harcost. Lassan, szigorú tekintettel lépkedtek felé. Talán attól tartottak, hogy az előbb látottak alapján egyikükkel végezni fog, és senki nem akart az első lenni. Aramilnak volt ideje, hogy végrehajtson egy természet szolga idézést. Ezúttal egy kicsike tűz elementál jelent meg az elemi síkokról. Ezt észrevették a katonák és ijedtükben mind kapkodva próbáltak támadni, de sikertelenül. Aramil leguggolt, míg az elementál egy szép körkörös ívben megégette a támadókat, kicsapó lángkarjaival. Jajveszékelve igyekeztek eloltani meggyulladt öltözékeiket, egyikük még az ellenségei elé is vetette magát.

Aramil fegyvereiről és ruházatáról csöpögött a vér, válla mögött ott lebegett a tűz elementál. Szemben vele végre Gorog állt. Sisakja látónyílásán lángok csaptak ki, kezében ott volt az eddig kétfejű buzogányként használt varázstárgy.

– Csak nem az ifjú? – kérdezte végigmérve Aramilt – Azt hiszem, hamar megöllek…

– Meglátjuk… – mondta Aramil, és szemmel láthatóan idegesítette Gorogot a halálos, elszánt tekintetével.

Kicsit méregették egymást, aztán Gorog nyitott. Üvegszeméből tűzcsóvát bocsátott Aramil felé. A fiú elhajolt, de a válla megpörkölődött. A testében szétáradó endorfin enyhítette ugyan a fájdalmat, de érezte, hogy nehezebben tartja kardját. Nem volt ideje sokat tanakodni az ellentámadáson, mert gyorsan tovább bukfencezett az újabb tűzcsóvák elől. Gorog szikrázó szemmel közeledett. Aramil kitérését követően három shurikent dobott az ork feje felé. Az egyik eltalálta, és beleállt az üvegszemébe. Ezzel elvesztette lángját a varázsszem, amire Gorog dühében felkiáltott:

– Az üvegszemem!!! – Inkább mérges volt, de semmi fájdalom nem látszott rajta. Meglazította s kiszedte a dobócsillagot. Haragosan földhöz vágta, két kézre fogta fegyverét és hangos csataüvöltést hallatott.

– Természet küldj számomra szövetségest! Föld elementál! – mondta a varázsigét Aramil, két tenyerét lehelyezve a talajra.

Varázsereje szinte alig maradt, annyit felemésztett a mágia, de így már két társa is volt a küzdelemben. Az ork parancsnok megrohamozta a fiatal Rezgalix hőst. Rá sem emelte tekintetét az oldalról rátörő varázspálcásra, dühödten odasózott neki s az valóban több métert esett hátra, szörnyethalva.

Nem volt már sok ideje. Leguggolt és a kis sziklalénynek súgott valamit. A föld elementál manipulálva a talajt, belemélyesztette tömzsi karjait abba, s megrántotta. Akár egy szőnyeget, úgy húzta ki a földet a dühödt Gorog alól, aki szerencsétlenségére törzsig belemerült az ismét megmerevedő talajba. Meglepetésében még a bot darabját is elejtette, úgy bukott orra.

– Legyőztelek, Gorog, de a botért meghagyom az életedet – mondta Aramil sebesen elemelve a rudat.

– Ezért meghalsz! Ha egyszer innen kijutok! – dúlt-fúlt földbe ágyazódva Gorog. – Légy átkozott, te senki! Légy átkozott!

Eközben a varázsló is bekapcsolódott a csatába. Hatalmas mágikus lövedékkel robbantotta be a talajt a párbajozók alatt. Szerencsére Aramil időben észrevette a fénylő varázslatot és kimentette a botot egy bukfenccel. Aramil tudta, hogy körbekerítették. Nem vesztegethette az időt, megfogta az újonnan szerzett részt. A combját fedő szövet alól kikerültek a rezonáló varázstárgy részek.

– Bot, lépj működésbe! – szólította meg a tárgyat Aramil.

A bot, amelynek a két végén gömb volt, egyszerre csak széthúzódott, hosszú lett. A gömbökre illeszkedtek a korábban megszerzett részek. Az egyesülő botból áramló energiák körülölelve védték Aramilt a külső behatásoktól, ugyanakkor kissé megtépték a ruházatát.

– Szunim! Megidézlek, hatalmas dzsinn! – a kavargó, kékes mágikus erőkből egy arc jelent meg halványan.

– Nem!!! – ordította a védőfalon kívülről a varázsló – Nekem kell a dzsinn kívánsága!

Egyre jobban manifesztálódott s kisvártatva megjelent Szunim, a dzsinn szultán. Nagydarab volt, hosszú fehér szakálla, tarajos haj és vastag szemöldök nőtt kerek fején. Izzó szempárja nyílt s tekintetet parancsolva rámeredt az őt szólítóra.

– Megidéztél, ó nagy harcos! Mit kívánsz tehát? – kérdezte Szunim összefonva méretes, védőkkel ellátott karjait.

– Nemes dzsinn, adj erőt a seregek legyőzésére! – kívánta Aramil, mire Szunim energia kisülése elpusztított mindent Aramilon kívül… Az elsöprő erő által keltett kozmikus felhőből még kilátszott a varázsló arca, ahogy utoljára kiáltott.

Razor mester sétált oda a földön heverő, eszméletlen Aramilhoz a lepusztult seregek között.

– Szép munka, kölyök… Na, menjünk innen! – szólt csendesen, felnyalábolva az ifjú Rezgalix hőst. Vállára vette azzal elsétált vele.

Aramil a Rezgalix főhadiszállásán tért magához, a vezető, Razgal irodájának sarkában feküdve. Szemeit csak résnyire tudta nyitni, de a bent lévők beszélgetését hallotta.

– …Igen, elviszem a fiút kiképzésre. Addig nem vállal új küldetést – mondta Razor, ellenvetést nem tűrő hangon. – Majd értesítem. A Fehérszarvas-hegységben meglátogathatja.

– Rendben Razor. Köszönök mindent… – válaszolta Razgal, meg sem próbálva marasztalni az öreget és a fiút.

Kinézete erősen utalt mágikus és fizikai hatalmára. Vértezetét lemezek alkották, álarca is egy fémlap volt, ami csak bal szemét takarta. Feje búbja felett egy lebegő, smaragdos kicsiny tárgy keringett komótosan. Fél-elf hősünk, részleges mozgással megdörzsölte szemét s tisztult valamicskét a látása, ám továbbra sem ismerte fel a tekintetet vonzó kis gömböt.

Mikor észlelték, hogy a fiú ébredezik, elbúcsúztak. A mester felkapta Aramilt a földről és lábra állította. Leporolta kicsit s megmarkolta a vállát. Razgal aggodalmas pillantást vetett felé, de megállt a lábán.

– Meg leszel, fiam? – kérdezte az intézmény vezetője.

– Hm, még kába… De rendben lesz – válaszolta válla felett hátrapillantva az idős szerzetes. – Gyere, fiam, jobb lesz, ha elindulunk…