Mágusköztársaság

2. Fejezet:

Az északi

John Marble üres tekintettel bandukolt végig a fogadó pultjától a legtávolabbi sarokban állt asztalhoz, amit magukévá tettek, mikor beléptek egy órával ezelőtt. Nehéznek érezte lábait, pedig a magas havat már felváltotta a latyak áztatta, néhol nyikorgó bükk padló, és mégis. Olyannyira nehezedett reá a közelmúlt vesztesége, hogy fárasztónak érezte sóhajtani is. Tompán hallotta maga körül a benti lármát és egészen a széke kihúzásakor vette csak észre, hogy sebesült keze ökölbe szorítva remegett.

Miután poharát lehelyezte a fába karcolt ábrára, lehuppant Korythtal szemben. A szürke elf mindaddig a magával szembefordított, levetett sisakját vizsgálgatva merengett, aztán a pohárra nézett, amiben John itala volt.

– Párlat? – érdeklődött a tartalma felől.

– Víz – felelte egyhangúan John, de mielőtt belekortyolt volna, mintha ekkor észlelte volna a hangzavart a háta mögül, felocsúdott. Válla felett körbepillantott az alkony elf után, de nem látta őt. Zilyth Hrym ugyanis a két, kimenekített csatamágus türelmét kérte, amit követően ő elsietett a fogadóból. John és Koryth pedig, eleget téve a kérésnek, a zsivajgó népséggel maradtak, lecsapva az akkor egyetlen üres asztalra.

Viharvert ábrázatuk, lesújtott kedélyállapotuk messziről látszódott, bár így is akadt, aki megkérdezte, ihat-e a katonákkal. Válaszuk egyöntetűen „Nem” volt s szerencséjükre nem egy kötözködő alak lelt rájuk, aki eztán bólintott és eloldalgott.

John nagy kortyokban ledöntötte a friss vizet a torkán, hogy mardosó szomját oltsa, majd társához fordult.

– Koryth, hadd kérdezzem meg, te hallottál már alkony elfről?

A szürke elf varázsló összevonta szemöldökét s Johnra emelte tekintetét.

– Mióta elárulta, ezen töprengek. Nem e világi elf nép, ezt tudom, de hogy akkor miért bukkant fel itt, erre nincs válaszom…

– Gondoltam, ha már te is elf vagy, talán többet tudtok egymásról, de ha nem, hát ez van… – reflektált csipetnyit cinikusan John, elégedetlenül fogadva a választ.

Koryth megköszörülte torkát s szemrehányóan társa szemébe nézve bővítette ki magyarázatát:

– Elképesztően kolosszális világban élünk, sunedrazi¹. Sajnos nem úgy kezdjük a gyermeki tanodákat, hogy minden rokonunkat megismerjük, ebben biztosan elmaradunk az emberektől. Ti kevesebb irányban ágaztatok el a teremtésetek óta, és még kevésbé különböztök. Mi elfek már a kezdetektől a titkos nép, a keltoi nevet viseltük és nem hiszem továbbá azt sem, hogy megfelelő időpontot választottál a cinizmusra…

– Hmpf! Jól van, fogd be… – vetette oda John keresztbe fonva karjait s félrenézve. Bosszantotta, hogy Korythot nem látta magához hasonlóan idegesnek, de végül hamar belátta az elf igazát. – Áh, elnézést, társam… – sóhajtott fel a kardforgató mágus s megdörzsölte arcát mielőtt folytatta: – csak rettentően zavar ez a tehetetlenség. Úgy érzem, helytelenül tettük, hogy otthagytuk őket…

– Tán meghaltál volna velük, Marble? – vonta fel szemöldökét a szürke elf sisakját félretolva.

– Nem tudom. Talán jobban érezném magam… – csóválta a fejét John.

– Inkább holtan „éreznéd” magadat. Semmit sem tehettünk volna értük… – emelte fel mutatóujját Koryth, nyomatékosítva szavait. – Akkor és ott nem. De, kis szerencsével és evvel az alkony elffel, még tehetünk.

John néhány pillanatra lesütötte tekintetét s elmerengett a hallottakon. Nehezen ismerte be, de Koryth Urs, a szürke elf, sokkal nagyobb lélekjelenléttel volt megáldva, mint ő, nem is említve az irigylésre méltó higgadtságát. Azonban a legfontosabbnak jelenleg is elesett katonatársai ügyét tartotta. Mindennél jobban meg akarta torolni a förtelem végzetes rajtaütését s Koryth meggyőzte a türelem fontosságáról ez ügyben.

– Azt hiszem, igazad van, szürke elf… Nincs esélyünk egy ilyen lénnyel szemben. De én mondom, nem érdekel más, minthogy elégtételt vegyek az egységünkért, és ha mi nem vagyunk elég erősek ehhez, hát majd ésszel kerekedünk felül – foglalt állást temperamentumosan gesztikulálva John. Koryth erre kelletlenül elmosolyodott.

– Végre látom mélyen, de nagyon mélyen, pislákolni benned az értelmet, Marble… – felelte az elf, majd közelebb intette magához bajtársát, hogy ne kelljen túl hangosan beszélnie. – Létezik mód a beholder kiiktatására, ebben biztos vagyok, csak hát, meg kell lelnünk. De nem csupán amiatt a nagy dög miatt aggódom… Zilyth, az alkony elf, még furcsa nekem. Úgy megörült a fűtött helyiségnek, hogy rögtön a kályhához indult, de avval a lendülettel már fordult is, mint aki odakint felejtette az érmés szütyőjét. Azt mondta legyünk türelemmel és várjuk meg, de nem tudom, hová ment…

– Szerinted is egyedül ment vissza leszámolni a szörnnyel, hogy azt mondhassa ő csinálta egyedül? – remélt egyetértést John, de a másik csatamágus sületlenségnek tartotta.

– Nem, Marble, véletlenül sem ezt gondolom… Viszont bevallom, semmit nem tudok az alkony elfekről. Az aurájában éreztem valami kísérteties hűvösséget. És már jó ideje eltűnt. Rejtélyes számomra az is, hogy véletlenül felbukkant, amikor támogatásra volt szükség. Nem feltételezek elhamarkodva, az mindig rossz, de azért nem ártana kideríteni róla a részleteket…

John erre csak helyeslően bólogatott.

– Jaj, Koryth… – csóválta meg a fejét az ember csatamágus. Beletúrt gesztenyebarna hajába, aztán katonatársa szemébe nézett s így folytatta: – Nagyon remélem, hogy nem valami összeesküvésbe csöppentünk vagy valami sötét lord ármánykodásába.

– Hm… Ezt sem zárhatjuk ki – így Koryth. – Darzia gonosz uralkodók kezén van és a lakossága is romlott. Tudjuk az egyetemről, hogy ott kószálnak efféle dögök. A beholder a förtelmek közül is az egyik legotrombább teremtmény. Amelyik megtámadott minket… olyanról eddig még a legmerészebb rémtörténetekben sem olvastam. Termete nagyban meghaladta a példányét, aminek a tetemét bemutatták a kiképzésen. Sőt, azok a farkasok is eltorzultak voltak, ha megfigyelted.

– Te ilyesmit meg tudtál figyelni? Én azzal foglalkoztam, hogy levágjam őket… hogy túléljük – reflektált kissé döbbenten John.

– Persze, hogy meg tudtam figyelni, neked is meg kellene tudnod, Marble. Csatamágus vagy, akit a Monelaster Köztársaság taníttatott ki. Ideje lenne nem csak a forrófejű fegyverforgató, de a precíz mágiahasználó feleddel is gondolkodnod…

– Koryth, nem mindenki kezeli közömbösen az egysége elvesztését… Nem mindenki születik olyan üresen, mint egy szürke elf…

Az elf csatamágus szemei összeszűkültek, szemöldökei egymáshoz közelítettek és ajka szélei is lefelé görbültek a gyülemlő méregtől. Azonban, mielőtt reflektálhatott volna a sértőbb hangvételű mondatra, Zilyth Hrym, az arkán lovag lépett az asztalukhoz. Botját nekitámasztotta a falnak, erszényekkel teli, nehéz övét felakasztotta mellé az erőstartású fogasra, milyeneken a többi fal menti asztaloknál ülők is aggatták esetleges fegyvereiket.

– Elnézéseteket kérem, hogy megvárattalak benneteket… – szabadkozott Zilyth, sisakját lehelyezve az asztallapra. – Remélem, nem vágtam senki szavába – folytatta, megerőltetve egy hamis mosolyt, amivel eredménytelenül próbálta oldani a bánatos hangulatot.

Elrendezgette itt-ott gyűrődött köpönyegét, megigazgatta vállvédőit s helyet foglalt John mellett. Az ember és szürke elf páros tágra nyíl szemekkel vizslatta a rejtélyes alkony elfet. Zilyth Hrym feje teljesen le volt borotválva, s ahogy körülnézett a pult irányába, láthatóvá vált a tarkójára tetovált szem alakzat is. Szemei színét is most figyelték meg tüzetesebben a csatamágusok. Az egyik ugyanis haloványan, mintha heges lett volna egy keresztben.

Koryth és John egymásra emelték tekintetüket s az ember becsukva eddig résnyire tátott száj bólintott egyet társának.

Több biztatás nem is kellett a szürke elfnek, így torkát megköszörülve bele is kezdett:

– Zilyth Hrym, nem kertelek, volna néhány kérdésünk…

A kopasz külvilági elf haloványan, de ezúttal őszintén elmosolyodott.

– Hát, ha csupán néhány, akkor nagyobb élettapasztalattal bírtok, mint egy sárkány. Természetesen mindenre felelek. Szánjuk rá ezt a kis időt.

Koryth újabb köszörülést hallatott a pillanatnyi meglepődéstől, de folytatta:

– Először is, hová tűntél?

– Felkerestem egy helyi rémvészt, akiről úgy tudtam, itt lakik, de tévedtem. Habár hallottam az itteniektől, hogy egy harcos van átutazóban Sabronghillben. Messziről jött, megannyi királyságon és veszélyen át… hát ő utána kutakodtam most egy kicsit. Sajnálom, ha túl soká tartott, de az események egy kissé magukkal ragadtak.

– Egy messzi földről jött harcos? Akár egy mítosz is kezdődhetne így… – így John s kerülve az alkony elf pillantását összefonta maga előtt karjait.

– Marble uraság, a mágusköztársaságon kívül megannyian választják a kalandorok életét, mint foglalkozást. Nem is szólva a hősverbuváló szervezetekről és őrségekről.

– Hát, ahogyan én olvastam a hírmondó lapokban, Közép-Tussurgia talán legnagyobb ilyen intézménye korruptnak bizonyult és minden királyságban feloszlatták… – válaszolta a szürke elf.

– Áh, igen, a Rezgalix. Sajnálatos eset, de ezek szerint friss híreket hozok nektek evvel: habár korruptnak bizonyult, azért szép számú hőst vonultatott fel országokon átívelve. A népeket igen is megóvta a zavargó szörnyetegektől. Ha egy troll tett magáévá egy hidat, visszakergették az erdő mélyére. Amikor gonosz boszorkányok szektája készült a tiltott művészetekkel egy démont megidézni, a sokoldalú Rezgalix hősök törték meg a varázst, s azt is tudom, hogy ennek a szervezetnek köszönhetjük, hogy a Tűzmarok sötét rendje meg lett fékezve.

– Igen, tudjuk, de nem a nemes cél vezérelte a vezetőjüket. Az a Razgal rosszabb volt, mint egy tucat ördög együtt – magyarázta Koryth, John csak szaporán bólogatott.

– Bizony-bizony – helyeselt kelletlenül Zilyth is. – No, de azóta sok idő eltelt s sajnos a falvakat kifosztották vad martalócok, a városokba bevették magukat a vámpírok, és jaj, annak, akinek éjjel kell útra kelnie. Szinte biztosan megtámadja valami gonosz lény. A kereskedők nem győzik felbérelni a zsoldosokat. Ezért is látták be a királyságok, hogy ez nem maradhat így tovább. Legalábbis Valsher belátta…

– Valsher? A nyugati ember királyság?

– Igen, ők azok. Úgy két hónapja állították fel a Bíborpalástos Rendet. Szigorúan kontrollált hősi szervezet a nép védelmében. Tehát vannak még, akik az utakat róva igyekeznek megvédelmezni a köznépet… – zárta le ezt a témát Zilyth, de rögvest visszakanyarodott az eredeti kérdéshez. – Nos, a mi fegyverforgatónk is védelmező az itteniek állítása szerint. De ha nem is őt, azért remélem, valakit kikérdezhetünk „beholder-ügyekben”…

Koryth sóhajtott egyet s megigazította haját. John tétlennek érezvén magát felkelt s körülnézett az ivóban, hátha csoda történik s valaki megváltójuknak jelentkezik, de a legérdekesebb egy éppen zajlott ivóverseny volt. Hajrázva dobogtak a két fickó körül felsorakozott népek. A szakállas, északi küllemű férfi, öblös kortyokban gurította le a soron következő korsót, majd felkacagva, lefelé fordítva úgy odavágta az előtte felhalmozódott röviditalos pohárkák, illetve néhány korsó mellé, hogy John először azt hitte, összetört.

Mellette egy tagbaszakadt uraság megcsóválta kopasz fejét s megdörzsölte rózsás képét mielőtt elvette a felé nyújtott korsót tele aranyló, habos tetejű sörrel. Inni kezdte, azonban kortyokkal később szemei elködösödtek, köhintett kettőt, megannyi szesz csordult végig tokáján s hagyott foltot ingén.

– Gyerünk-gyerünk! Igyad! Idd ki! – noszogatták lelkesen a mögötte állók, meg-megveregetve a terebélyes vállát. De mind hiába…

Korsót tartó keze lecsúszott s a fele nedű a padlóra folyt, miközben a kerek-képű fickó körül megfordult a világ s csúnyán beverte fejét az asztalba. Versenytársa örömittasan pattant fel, még székét is hátradöntötte. Hatalmas ember volt. Mély hangján felröhögve s ökleit a magasba emelve nyilvánította ki győzelmét. A helyiek is hahotázva, néhol rápaskolva a kiterült férfi vállaira éljeneztek egyet, azután néhányan odaléptek a méretes északihoz s még egy korsó sört nyomtak a kezébe. Az belekortyolt egyet és szabad baljával az asztalra csapva egy nagyot, parancsoló, mégis jó kedélyű hangján harsogta:

– Na, most lehet fizetni, haha!

– Hősiesen helyt álltál, Olaf!

– Kiérdemelted, tessék! – Mondogatták neki, miközben érméket tettek le elé. Mások nem voltak ennyire lelkesek, de ami járt, az járt, így oda kellett adniuk. No, meg aztán nem is mertek volna ujjat húzni egy két méternél is magasabb s majd’ ugyan olyan széles rendharral², illetve a mögötte a falnak támasztott mesterien megmunkált csatabárdjával.

– Háh, ugyan! – legyintett szélesen elmosolyodva rézbarna szakálla s bajsza alatt az északi. – Nem hiányzott sok… Ezúttal tényleg nem bírnék még egy harmadik versenyt, urak.

– Remélem, nem szédültél meg nagyon. Ha elesel, újjá kell építenünk a helyet… – jegyezte meg nevetve egy ébenhajú kisfickó. Mikor megfordult, John akkor vette csak észre, hogy dombi törpe volt.

Az ember csatamágus megkocogtatta Zilyth vállát mutatóujjával, s tekintetével a nagydarab fickó felé bökött, mikor az alkony elf odafordult.

– Mondd csak, arkán lovag, az ott véletlenül nem felelne meg egy „messziről jött harcosnak”? – így John s újfent összefonta karjait.

Zilyth méregette kicsit a közepes páncélzatba bújtatott hústornyot aztán annyit mondott:

– Megtennéd, hogy meghívod egy italra, Marble uraság? – érdeklődte kedvesen az alkony elf s egy ezüstérmét nyújtott fel Johnnak, mutatván, az ő kontójára. John tisztelettel bólintott, majd elvéve az érmét már indult is a fegyveresért.

Koryth és Zilyth érdeklődéssel kísérték végig, ahogyan a termetes férfi csípőre teszi kezeit, miközben szóba elegyedett Johnnal. A csatamágus szerencséjére, a szakállas fegyverforgató hamar elmosolyodott, talán a már benne volt szesztől, de felvette fejszéjét, összeszedte egyéb holmiját s átkísérte Johnt a tömegen.

– Ej, hát itt isznak tehát a katonák is – jegyezte meg az északi odalépve a két elfhez. – Tiszteletem, az uraknak! Olaf Drakhnar, szolgálatotokra – mutatkozott be méretes tenyerét nyújtva előbb a közelebb ült Zilythnek, őt követően Korythnak. Az alkony elf a Koryth melletti székkel kínálta, mire Olaf a falnak támasztotta holmiját s leült a csatamágusok körébe.

– No, és mit hozhatok? – érdeklődte John, az új asztaltársukra nézve.

– Hm… A minap megkóstolhattam egy igen ritka, csípős, mégis málna íztől édeskés italt… mi is volt a neve? Borspálinka? Vagy borsos kutya? Igen, talán valami kutyás… Na, azt! – fogalmazta meg a párlatot, de a katonák sem tudták pontosan, mire gondolt. John azonban vállat vont s sarkon fordult, hogy majd hasonlóképpen elmagyarázva a kimérőnél, mifélét rendelt az északi. Már-már fordult is vissza a kupicával, mire Olaf szeme a sarkából észrevette s menten rákiáltott: – Hé-hé! Mindenkinek, katona uraság! – mutatott felé tágra nyílt szemekkel.

Látszott rajta, hogy nem szeret egyedül iszogatni. Megtörölgette szakállát, mikor az ember csatamágus visszatért négy azonos tartalmú kupicával. Óvatosan hozta, bár meg-megrezzent a keze, mielőtt lehelyezte volna az asztalra a rózsaszín tetejű, alant áttetsző szeszeket.

– Nos, csatamágusok, megtiszteltetés veletek legurítani egyet – emelte fel a saját kupicáját s várta, hogy a megviselt hármas tagjai is ekképpen tegyenek. – „Szkal”! – szólt öblös hangon a Hegyi nyelven, mire a többiek is megemelték feles poharukat s viszonozták az „egészségedre” kifejezést.

Valóban úgy ízlett a párlat, ahogyan a megtermett Olaf leírta. John és Koryth is összeszűkült ajkakkal gyűrte le a furcsa kölcsönhatást, de végül mind túl lettek rajta. Az alkony elfnek, mintha meg sem kottyant volna s tán ezért mosolygott őrá a leginkább Olaf.

– Nos, tisztelt Olaf Drakhnar, hadd kérdezősködjünk egy kicsit – kezdett bele kedvesen Zilyth, az asztalon összefűzve ujjait.

– De csupán egy „kicsit”, arkán lovagom… – kuncogott szakállát végigsimítva. – Állapodjunk meg annyiban, hogy eztán én is kérdezek, no, mit szóltok?

– Rendben – vágta rá mindenki nevében Zilyth s lopva két társára pillantott, nincs-e ellenükre. – Kezdeném avval, hogy milyen messziről jött?

– Ó, engem aztán nem szükséges magáznia, elf uram. De a válaszom, hogy rémes messziről – feleletét egy félmosoly követte. Szemeiben nyoma sem volt fátyolos bohóságnak. Ez az ember közel sem volt részeg… – Mennyire ismerik a térképet, hm?

– Eléggé, ahhoz, hogy beazonosítsunk mindent, ami innen „rémes messze” van – csatlakozott bele válaszával Koryth s Olaf irányába fordulva félig rákönyökölt az asztalra.

– Akkor hát rendben. Tuvier királyságát még ismerik? – így Olaf.

– Ismerjük. Az valóban jó messze van ide, Drakhnar uram – ismerte el Zilyth. – Mennyi időt vett igénybe az utad?

Az északi erre azonban újabbat kacagva hátradőlt székében, megnyikorgatva azt roppant súlyával.

– Vándor volnék, uraim… Sokkal több időt vett igénybe, míg ide eljutottam, mint egy kereskedőnek, aki célirányosan halad. De ott születtem, a hegységben…

Zilyth erre csak a szemöldökét ráncolta.

– A Medvehát-hegységben? Ott, ahol firbolgok lesnek?

– Bizony, ott. És nem lesünk mi senkire, csak a mieinket védjük. Az ősök nyughelyét… – helyeselt Olaf, aztán várt egy kicsit a társaság reakciójára.

– Firbolg vagy – hökkent meg kissé John. A két elf is csodálkozva nézett össze.

– Békében élünk a rendharokkal. Én ifjonti éveim után le is költöztem hozzájuk. Felderítőként nagy hasznomat vették.

– Ahogy elnézlek, a pajzsfalban is meg-megtűrtek – szólalt meg Koryth, mire Olaf hümmögve bólintott egy nagyot.

– És ide honnan kerültél? Mi volt az előző állomásod? – kíváncsiskodott tovább Zilyth.

– Egy ideig Etreol városában húztam meg magam. Az ottani erdőkerülőkkel jártam ki Wongorba, a folyó metszette erdőségbe. Nincs olyan messze. Valami megzavarta azt az erdőt. Manapság több helyről is hallottam ezt-azt. A folyó Észak-földről sodort le egy hullát. Démonvérű tetem volt, egy bezula³. A randaságot út közben már megtépázták a halak, de úgy nagyjából egyben maradt. Nem sokkal az után találtunk rá legutóbbi társaimmal, hogy megrontott vadakat hajtottunk fel.

– Megrontott vadakat? Förtelmeket? – találgatott John.

– Nem-nem. Medvék és hiúzok, amiket megérintett a Pokol…

Zilyth tekintete borússá lett s maga elé révedt. Koryth vette át a szót előbbre kívánva lendíteni ügyüket:

– Sokat megjárt harcos lehetsz, Olaf. Nem tudjuk, mi az úti célod, de a miénk egy förtelem ellen vezet, egy beholder ellen.

John enyhén bólogatott, Zilyth is felocsúdott erre.

– Egy beholder? Olyannal még nem találkoztam, de öltem már másfajta förtelmeket – felelte a firbolg származású fickó. – Egy éve vághattam le az utolsót a legjobb barátom és bajtársam, Kímur oldalán. Ádáz egy rémség volt az a keltető anya. Kis híján ott hagytuk a fogunkat…

– Keltető anya? – kérdezett vissza John. – A pókféle avval a rettentő ronda farokkal? Vagy potrohhal, vagy akármiből is álljon az össze…

– Az bizony. Azt mondják, humanoid feje van, de ne higgyetek a leírásnak. Ocsmány feje van, én mondom. De megszabadítottam tőle…

– Nagyszerű. Azt kell, mondjam, pontosan efféle rémvészt keresünk, mint te, Olaf - mondta Zilyth, hangjában temérdek bizalommal és reménnyel. Minden csatamágus, de minden más varázshasználó egyetemen megtanulták, hogy aki le tud teríteni egy förtelmet, az őszinte elismerést érdemel.

– Hehe! Hát nem képeztek rémvésznek… Őrjöngő szellem vagyok, sámánok és barbárok ösvényét követő – magyarázta büszkén a nagydarab fickó. – No, és miféle ez a ti beholderetek? Mi történt?

– Óriásira nőtt példány, s úgy tűnik egyéb képességei is számottevőek. Képes volt eltorzítani egy falkányi farkast és előcsatározóiként használni őket - festette le az ellenséget Koryth, majd egy pillanatnyi hallgatás után hozzátette: - rajtunk ütött és lemészárolta az egységünket.

– Ó! – jajdult fel Olaf, szemeiben őszinte sajnálat ült.

– A kötelességünk mellett elégtételt is szeretnénk venni rajta. A jó, hogy mindkettő a lény elpusztítását követeli – folytatta Koryth. – De hárman nem vagyunk elég erősek hozzá. Ezért keresnénk olyanokat is, mint te. Na, mit mondasz, Olaf Drakhnar?

– Hm… Azt, hogy nem hinném, hogy én volnék a győzelem kulcsa. Segítek nektek, de biztos vagyok benne, hogy erősítésre van szükségünk. Küldjetek üzenetet a fővárosba és a közeli városokba! – válaszolta a sokat megélt harcos.

A három csatamágus összenézett s Zilyth helyeslően bólogatva nyugtatta meg a társaságot:

– Már elmondtam egy suttogó szél varázsigék menet közben. De én kértem őket, hogy ne küldjenek több csatamágust…

– Ne küldjenek?! – horkant fel John, bár gyorsan bocsánatkérően nézett, mikor észrevette, hogy túl hangosan csattant föl.

– Marble uram, nincs értelme még egy ugyan ilyen katonának, mint mi. Így azt kértem, keressenek és küldjenek alternatív segítséget. Remélem, már úton van… – magyarázta az alkony elf, bizalmat sugalló tekintettel.

Olaf bizakodón biccentett, azután felkelt az asztaltól. Sóhajtott egyet, felvette s felszíjazta felszerelését. A többiek értetlenkedve figyelték.

– Én Kímurt, a bajtársamat keresem… De Darzia is a lehetséges célállomások között szerepel. Ha ez a beholder onnan jött, azt is megtudhatom, hogyan jön-megy észrevétlenül. Kímurt is gonosz jelleműek rabolhatták el.

– Tehát segítesz rajtunk? – csillant fel John szeme. A két elf le sem vette tekintetét a firbolgról.

– Elkísérlek egy darabig. Még nem tudom, hogy képes leszek-e segíteni…

Végre kiléptek hát a fogadó ajtaján, többen jó kedéllyel, lelkesen kívántak jó éjszakát Olafnak, de néhányan tiszteletet nyilvánítottak a katonáknak is.

Havazott. Azt beszélik, hajnal előtt a legnagyobb a sötétség, de a három csatamágus és Olaf most sűrű fehér függönyt látott csupán bármerre is nézett. Sivítás hallatszott a taverna tetejéről s egy méretes sas ereszkedett alá, hogy sűrű szárnycsapásokkal lelassulva rátelepedett a magát őrjöngő szellemnek nevezett északi vállára. Olaf kedveseket motyogva a madárnak megsimogatta annak feje búbját s adott is neki valamit, amit egyik överszényéből húzott elő.

– Tiéd a sas, Drakhnar uram? – figyelte csodálva a fenséges állatot Zilyth.

– Hehe! Hát kié volna? – kérdezett vissza költőien Olaf, büszkén elmosolyodva. – Várjatok, hívom a másik testvéremet is. De nehogy megijedjetek!

Azzal füttyentett egyet s kisvártatva a hó fátyol homályából valami nagy közeledett. Nem repült, négy lábon rohant, de nem úgy, ahogy egy mén. Lihegés és morajlás hallatszott tőle s az utcai lámpás fényében egy erős paripa méretein is túltevő, széles vállövű ezüstfehér farkas jelent meg. Korythék hátrahőköltek s a biztonság kedvéért kezüket fegyvereikre helyezték. Hallották, amikor az északi felszólította őket, hogy ne rettenjenek meg, de erre nem számítottak.

– Na, jól van, te! Jól van… – intette megálljra a fenevadat Olaf, mire az rögtön hasra ereszkedett s úgy kúszott oda a fegyverforgatóhoz. Megnyalta szája szélét s nem foglalkozva többet a ráerősített bőrvértes hámmal, hátára fordult s élvezte, ahogy megdögönyözik a bundás hasát.

– Haha! Na, kelj fel, te! *Maci, fel! – csettintett így Olaf, mire a kezesnek bizonyult bestia feltápászkodott négy lábára. Hatalmas fejét nekinyomta enyhén gazdájának s az megpaskolgatta a vaskos nyakat. - Na, most porolhatlak le, te. Hihi! Hiányoltalak az asztal mellől, fivér. Bizony…

– Rémfarkas? – érdeklődte nagyobb biztonságban érezve magát Zilyth, de amint az állat ráemelte tekintetét nem tette meg a következő lépést.

– Úlfur, ők bajtársak, megértetted? – hívta fel fenevadjának figyelmét Olaf a felállásra, mire az mordult egyet. – Nem kell, félnetek, hogy megtámad. Parancsra teszi vagy, ha nekem esnek. Úlfur sarki farkas – magyarázta a firbolg s közben nekilátott a hó nagyját lesöpörni az állat hátáról. Ekkor láthatták meg a csatamágusok, hogy nem egyszerű vértes hám, hanem nyereg is helyet kapott a fenevadon. – Régóta együtt vagyunk, csaknem hét éve. Ő a második farkas társam. Örn, a sas pedig az elsőszámú felderítőm. Hát mi utazunk így együtt…

– Elképesztő, Olaf. Te nem csak egyszerű barbárként nevelkedtél, hanem farkas lovasként? – kérdezte elismerően John.

– Igen, így volt. S én voltam az erdőkerülőjük is. Felderítettem a vidéket, felügyeltem a hegyeket.

– Remekül hangzik. Igencsak hasznosak lehetnek az állattársaid a későbbiekben is – helyeselt Koryth. – Már csupán azt kérdezném, hogy mi miként fogunk közlekedni?

– Gyere, szürke elf, ide mögém! - intette magához Olaf, miközben felpattant a sarki farkas hátára. – Úlfur könnyedén elbír kettőnket.

– Remek, akkor Marble uram velem utazik – biccentett Zilyth s megidézte mágikus paripáját, hogy felléphessen a kengyelre. – No, akkor irány vissza a táborba! Ennyi felderítővel találhatunk használható nyomokat, sőt…

– Mutassátok az irányt! – szólt Olaf s azzal megindult a négyes.

***

Zilyth Hrym a hóvakságban is kellően jól tájékozódva haladt elől. Asztrális síkról szólított paripája nem süppedve el a fehér takaróban könnyedén s sebesen közeledett a beholder-dúlta tábor maradványaihoz. Világos volt már, lassan, apránként alábbhagyott a hóhullás, ugyanakkor a sűrű felhők szürkés egyveleggé változtatták az égboltot. Nem lehetett volna megmondani, épp merre járhatott a Nap, ha nincs zsebóra a csatamágusoknál. A szél megállt, nem unszolta tovább a fehérlő buckákat, de oly száraz hideg lett, hogy az elfek és John már biztosan ráfagytak a nyergekre. Olaf szemlátomást jól tűrte a zord időt. Nyaka mentén s csizmáinak illesztéseinek vonalán hamuszürke prém húzódott, mely arra engedett következtetni, a felszín alatt jól kibélelték a firbolg vértezetét. Ám az is lehet, hogy az északi immár kifejlesztett magában némi ellenállást a faggyal szemben, nem derült ki…

Sivítás hallatszott a magasból s Örn, a sas tért vissza mesteréhez. Körözött egy kicsit, míg a hátasok lelassítottak és megálltak, azután megtelepedett a szakállas férfi vállán.

– Mit hír odafentről? – kérdezte tőle suttogva Olaf s a madár megrebegtetve behajtott szárnyait, mintha visszasúgott volna a firbolgnak. Az figyelmesen hallgatta tollas barátját, aztán kisvártatva az immár feléjük fordult Zilythékre nézett. – Örn, azt mondja, már nem vagyunk messze, de két alakot látott a már-már teljesen hófedte romhalmaznál…

– Két alakot? Miféléket? – gyanakodott Zilyth, az arkán lovag.

– Humanoidokat. Egy magasat és egy zömök alacsonyt.

– Hm… Két alak odakint. De mit kereshetnek ott? Máris odaküldött volna valakiket a főváros? – elmélkedett félhangosan az alkony elf.

– Nekem kell, emlékeztesselek, hogy te is teleportáltál, amikor feltűntél a csata idején, Zilyth? A főváros talán magasan képzett csatamágusokat mozgósított – mutatott rá a termetes északi mögül kihajolva Koryth.

– Meglehet, csakhogy én direkt kértem Mysthiront, hogy Ne csatamágust küldjenek s ne is mágiahasználót. Nincs értelme, egy tehetetlen varázslónak a csatatéren… – magyarázta felemelt mutatóujjal az arkán lovag. – Remélem, nem… – harapta el nem létező bajsza alatt a mondatot, mikor Olaf megindult mellettük sarki farkasán.

– Ne erőltesd a fantáziád, katona! Minden kiderül, ha odaérünk, hehe… – azzal halkan felkacagva már haladt is a sas által elsuttogott irányba.

Glossza

¹ Sunedrazi: A legelterjedtebb emberi fajta, rassz. Jelentése, napgyermek.

² Rendhar: Az északi vidékek emberfajtája, vikingek és hegylakók.

³ Bezula: A Terra világában, ha valaki félig pokoli felmenőkkel rendelkezik, pokolérintettnek nevezik. Ezek két fajtája a bezula, mely fél-ördögöt, illetve a liluemen, mely fél-démont jelent.