3. rész:

A varázsló tornya

Valami úton-módon, a szerzetesek kormányozta kis vitorlás már várt rájuk a méretes Xavyon-sziget túlsó, keleti partjainál. Integettek is két kézzel a minduntalan pozitív harcművészek a kikötőhöz levezetett úton megjelent Aramiléknak. Razor botjával rábökve a sekélyesben ringatózó hajóra mesélte a fél-elfnek, hogyan fognak továbbhaladni. Miután kisvártatva felültek a vitorlásra, hőseink, folytatván útjukat, néhány nap alatt elértek Tardia királyságába.

A tengeren még hamar keresztülsiklottak, az időjárás enyhe volt, a hullámok kellemesek, a több időt a partraszállás utáni rész igényelte. A szigetvilágot maguk mögött hagyva Tardia mediterrán, erdős partjaitól gyalogszerrel vághattak csak át a paratölgyek, magyaltölgyek, ciprusok és olajfák lombjai alatt. A térképen mérve ugyan közelinek tűntek a Trun-hegység bércei, de valójában több tíz kilométert meneteltek a füves emelkedőn.

Meg sem álltak enni-inni, mindent, azaz majdnem mindent, sétájuk közepette hajtottak végre. Az idős tanító feneketlen zsákja szerencsére nem csak fegyverek arzenáljával volt tele, hanem élelemmel is. Lappá passzírozott rozskenyerek, mindenféle fűszerrel ízesítve, vizes tömlők, aszalt gyümölcsök bukkantak elő. S bár azt mondhatnánk, nem voltak éppen szaftos hússzeletek, Aramiléknak éppen megfeleltek így futtában.

A part menti növényzeten túl egyre sziklásabbá s bokrossá vált a táj. A köves hegylábon legelészett kecskék egész tábora köszöntötte mekegve a tovasiető párost két falat gaz elcsócsálása közben. Aramil elmosolyodott a szórakoztatónak talált helyzeten, mikor a kecskék fölött megpillantotta pásztorukat, aki szintén „kecske” volt.

– Nézd, Razor! – mutatott a levendula szálat rágcsált fickó irányába az ifjú hős. – Még a végén őt is beterelik estére az ólba.

Az idős mester is odapillantott s elkuncogta magát a helyzeten.

– Ismered a nempesh népet, Aramil? – kérdezte egy kissé lassabb tempóra váltva az öklömnyi kavicsokkal és száraz fűvel lepett ösvényen.

– Ó, szóval ők azok – eszmélt rá ismét a kecske-emberre pillantva. – Hallomásból tudtam róluk csupán. Sosem láttam még egyet sem, de már értem, miben is különböznek a szatíroktól.

Bizony a tréfa tárgyát egy valódi kecske-ember képezte, ahogy a hozzá hasonlatos állatok pásztoraként őrizte a legelészőket. Felső teste valóban humanoidnak tűnt, vékony karjaival és némileg emberi fejével, ám a törzsétől lefelé egy kecske két pár lába fogta közre egy gömbölyded bendőt.

– Milyen lehet neki a kecskéket gondozni? – ötlött fel Aramilban.

– Amennyire én tudom, véletlenül sem a húsuk miatt tartják a jószágokat, csak is a tejükért. A nempeshek sokfélét készítenek belőle, egyszer majd kóstold meg a sajtjaikat… – válaszolta a szerzetesmester.

A lenge mellényt és népének szöveteit viselt, szakállas fickó unottan sandított az áthaladók felé, de végül komótosan megemelve posztó kalapját, köszöntötte az utazókat. Razorék barátságosan viszonozták az üdvözlést, elkanyarodva a hegyre vezető irányba. A hegyi vidék sima, részben benőtt köveit kerülgetve, délután öt óra tájt egy magas, sziklafalnál torpantak meg az öreg intésére.

– Látod a tornyot ott fent? – kérdezte a csúcson lévő épületre mutatva Razor.

– Látom – válaszolt Aramil.

– Akkor jó, mert, hogy… – sóhajtott Razor, miközben tekintete végigfutott a sziklafalon. – Neked fel kell menned oda…

Jól látszott, hogy a csúcson álló tornyot varázshasználók lakták. Fémes díszítések fedték a falakat, nagy, keskeny ablakok sorakoztak sűrűn egymás mellett és a tetején nem csúcsos dísz, hanem lilásan derengő, üvegszerű félgömb ékeskedett. Aramil pechére, az oda vezető utat azonban nem dolgozták ki ilyen szépre. Meredek sziklafal magaslott előtte, melyet alig tört meg egy-egy, kőből kinövő, fás szárú növény. Razor ismét tüzet rakott, és amíg szilvás teája főtt, varázslatos zsákjából újabb kellékeket pakolt ki maga elé.

– Tessék, fiam, fogd ezt a felszerelés – mondta és ismertetni kezdte a tárgyakat. – Egy láncos tőr és egy kletterhaken egészíti mászó készletedet. S persze jó szolgálatot fog tenni még ez a köteg kötelet… Ha ezt a darabot is biztonságban elhozod, közelebb jutsz ahhoz, hogy a tanítványom légy.

– Rendben – biccentett Aramil.

– Mászáshoz a lehető legkevesebb holmit célszerű magaddal vinned. – folytatta a mester. – Igyekezz minél könnyebb és hatékonyabb lenni.

– Rendben, úgy lesz… – csatolta vértezete fölé a mászó készletet Aramil. – Ezúttal fontos a jó rejtőzés és lopakodás, igaz? – kérdezte a nyilvánvalót, és övére helyezte a kletterhaken nevű, kicsi csáklyát.

– Nos, mivel valószínűleg vannak a toronyban, igen, elég fontos – válaszolta a szemöldökeit összevonva Razor.

– Rendben-rendben! – bólogatott Aramil.

Leporolta s megigazította viseltes vállvédőjét, meghúzta csizmája csatjait és tokjába csúsztatta tőrét. Felkészülten még egyszer útmutatójához fordult, azt mondva búcsúzóul:

– Indulok is!

– Sok sikert! – kívánta a mester.

– Meglesz, köszönöm – hajolt meg neki a fiú

Aramil a tenyerére és a csizmaorrára rögzített kampós mászó karmokkal haladt felfelé óvatosan, de sebesnek mondhatóan. Legalábbis úgy negyed óráig. Érezte, ahogy egyre jobban bemelegszik, homlokán gyöngyözött a verejték. A táv feléhez közeledve állt meg először lerázni kezeit egyesével, hogy elkerülje görcsbe rándulásukat.

– „Hol van már a vége?” – tanakodott ekkor magában, egyre szaporábban véve a levegőt.

Aztán egy óra múlva végre elérte a csúcsot. Felhúzta magát az oromra, combja megfeszült s felnyomta egész testét. Végtagjai megfáradtak ugyan, de mihelyst homlokát törölgetve sikerült lejjebb nyugtatnia légzését, nekilátott, hogy átsodorja az izmait.  A szemét csípett izzadtságtól hunyorogva kémlelt körbe.

– Megvan… – suttogta, megörülve az eredménynek.

Felegyenesedett, de ekkor megpillantott egy járőröző alakot és gyorsan bevetődött egy nagyobb szikla takarásába.

– Hm? – figyelt fel a neszre az őr. – Van ott valaki? – fürkészte a környezetet.

Ruházata jól felszerelt volt. Sisakot viselt, aminek félgömb alakja és szövet fátyla volt, de az arcát nem védte, nem takarta semmi. Köpönyege alatt látszott az egyszerű bőrvért, s egy övtáska. Ami azonban aggodalomra adott okot, az a kezében tartott egy szikrázó varázspálcája volt.

– „Ha varázspálcás őrök vannak jobb, ha estig várok és pihenek…” – találta ki Aramil, majd megbújt a sziklák között és kipihente a megerőltető mászást.

Éjjel aztán nekikészült a feladatnak. Odalopakodott a torony aljához, megcsáklyázta a legközelebbi balkont és behatolt az épületbe. Becsukta maga mögött az fémrácsos üvegajtót s végig surrant a térképeket tárolt szoba dolgozóasztalai között, mint aki vadászik. Kilesve az ajtó résén mindenfelé járkáló, felszerelt őröket számlált. Vissza is húzódott tüstént, ahogy egyik éppen felé igyekezett. Végül elkanyarodott s más irányba haladt.

Mikor tisztának érezte a levegőt, kisettenkedett. Ellopakodott arra, amerről az iménti őr érkezett s szerencséjére feljebb jutott az elé került csigalépcsőn. Halkan szedve a fokokat, újabb átvezetőhöz ért s újabb közeledő léptéket hallott az elkanyarodó folyosó takarásából. Rögtönözött ötletétől vezérelve, Aramil a magasba menekült. Hozzáfeszítette testét a keskeny folyosó falaihoz s sebtében felkúszott a mennyezetet el nem érő boltív fedezékébe. Nehéz feladat volt úgy tartani magát, és az őr pontosan az alsó szintre igyekezett. Befordult a boltíven, de a korlátra rámarkolva megállt a lépcső tetején. Szerencsétlen hősünk egyszerre próbált nesztelenül erőlködni s nem lecsúszni. Alatta a fickó élesen bámult bele az árnyékolt lépcsőházba, közben füstölgő pálcáját markolászta. El is vonta az ifjú Rezgalix hős figyelmét, hogy az őröknél más-más típusú varázspálcák voltak.

– „Siess már… tűnj innen!” – idegeskedett Aramil, alig bírva tovább megfeszíteni testét. – „De talán ne is menj… Jobb is, ha elkapok egy őrt…” – jutott eszébe. – „Lehetséges, hogy a varázsló figyeli az őrök életerejét vagy mentális állapotát, így ha egy megsérül, meghal, azonnal értesül róla” – gondolkodott tovább. – „Razor mondta a hajón, hogy ez egy erős varázsló és csak a tárgyra koncentráljak.”

Akármit is vizslatott, akármin is elmélkedett az őr, hangja egy felmorajlást követően elhalt, ahogy Aramil orvul rávetődve rajtaütött s lefogta. A fickó szeme mellé dugta tőrének a hegyét, – Ssh! – csitította s ujját elemelve hagyta, hogy legalább az orrán át levegőhöz juthasson "zsákmánya".

– Ha csak megnyikkansz, megvakítalak. Érted? – súgta eddig nem hallatott ridegséggel Aramil. Az őr, még ha hősies halált vállalva is, de riadoztatott volna, valamiért beadta a derekát a fenyegetésre és szaporán bólogatott. – Jó. Vigyél a varázslóhoz, most! – az őr rémült és meglepődött tekintettel csak egy rövid „Ühüm” –mel válaszolt a fiúnak.

Szerencsésen elkerülve a többi járőrt, két szinttel lejjebb néhány lépésből elértek egy nagy acél ajtóhoz.

– Nyisd ki! – utasította a férfit, aki morogva egyet eleget tett a felhívásnak.

Az őr bekopogott rajta, mialatt Aramil a háta mögött lapult s készült. A nyíló ajtón át előbb csak az egyenruhás fickó tűnhetett fel, ám a szemközti karzat korlátján támaszkodott varázsló átlátott az olcsó trükkön. Aramil belesve az őr hóna alatt megriadt a látványtól. Köztük és a körkörös terem túlsó végében állt misztikus között egy jó nagy vas gólem tornyosult.

– Drága lecke árán tanulod most meg, hogy kivel nem szabad packázni, fiú! Habár több lehetőséged nem lesz borsot törni nálad hatalmasabbak orra alá, azért remélem, levonod a tanulságot, mielőtt kimúlsz… Rajta, gólemem! Öld meg a betolakodót!!! – ordított le a míves, cizellált talárt s szövetvértet viselt úr a karzatról az alatta állt nagydarab páncélosnak, aki gépies hangon csak annyit reagált:

– Igenis.

– Neked véged! Meghalsz! – mondta a járőr.

– Áh, fogd be! - lökte el útjából Aramil. – „Egy gólem… Theldalis, régi nevelőm mesélt ezekről… Több típusa van, de a mágia egyiken sem fog” – gondolkodott Aramil s félrehajította az elkobzott, füstölgő pálcát.

Kár, hogy ő nem ismert megoldást e masinériák ellen. Ideje sem volt kiötleni egy tervet, a következő pillanatban már látta a robosztus vasat, ahogy rohamozott feléje.

A mozgó páncélzat minden lépése alatt rezgett a szürke kőpadló. Kezében rövid kardként forgatott egy ember által két kezet igénylő, bronzos nehézpengét s sisakja nyílásában csak a merő üresség sötétlett.

Aramil megragadta láncos tőrét és a csáklyáját, a kletterhakent s ő is futni kezdett a monstrum felé. „Vadak jegye: Mongúz” mormolta az igét, amely fürge mozgást és páratlan ügyességet adott neki. Arany barnává lett pupillái szinte teljesen összeszűkültek, érezte, ahogy teste tele lett adrenalinnal s rugalmassá váltak izmai.

Aztán a gólem lecsapott, felrepesztve a pengéje által érintett földet. A szétszóródó törmelékek mellett belekondult az egész helyiség is. Aramil azonban csak árnyékát hagyta ott, olyan sebesen átpördült a szerkezet mögé. Mérete ellenére a gólem se megszakadozott, lomhán vagdalkozó volt, sőt. Ám meg sem közelített egy lecsapó kígyót s a fél-elf hurkot vetett, rögvest tőréhez láncolva annak egyik karját. Fogta a trükkös pengét és belevágta a szerkezet lábának illesztései közé. Ismét kipördült, de lehetett az a lánc bármilyen nemes acélból, úgy elpattant a roppant gép rántására, akár egy vén hegedű, gyönge húrja. A Rezgalix hős agilitásán múlott csupán, hogy gyorsan felmászott a gólem másik oldalán.

Az erre válaszul csípőjétől felfelé forogni kezdett, hol az egyik, hol a másik irányba s Aramil úgy érezte magát, mint egy ciravine-i rodeón. Sürgetve kellett döntenie. Elrugaszkodott a nehéz vaslemezek fedte vállról, ívesen a karzat korlátjába vágta mászó csáklyáját, úgy igyekezett fel a varázsló felé.

– Véged van… szénné égetlek te kis féreg! – kiáltotta a varázshasználó, feltöltve mágiával az elé fellebegő, pajzsszerű, okkult idolt.

Szerencsére a tüzes csóva elől pont el tudott lengeni a karzat peremének takarásába. A bronzos nehézpenge mellette csapódott neki a simára csiszolt kőnek. Két tűz között a fiú tudta, vagy vakmerő lesz, vagy itt pusztul. Falnak feszült talpa megfeszült s ő elrúgta magát. Ismét elsüvített elkendőzött arca mellett egy tűzcsóva, de már indult is visszafelé. Újfent belendült a homorú szint alá, visszarúgta magát. A gólem utána kapva majdnem elérte a lábszárát, de ezúttal elegendő erővel lódult meg s átbucskázva a korláton, guggolva érkezett a varázsló elé.

Annak mágikus öltözéke tele cifra díszekkel. Számos nagyobb ékkő díszítette megkeményített részeit és fémlemez szemtakarója alatt homályba veszett az arca a csuklyában. A feje előtt egy misztikus, fénylő szemforma lebegett. Csak úgy áradt belőle a varázslatos aura. Aramil tudta, hogy nem lenne esélye a fickó ellen. Pár pillanatig farkasszemet néztek, aztán így szólt az öreg torony ura:

– Jó vagy… Mit szólsz egy ajánlathoz? Ha beállsz hozzám és szolgálsz, meghagyom az életedet – szólt negédesen a férfi – Mit szólsz, csavargó?

– Mit szólok-e? – kérdezett vissza Aramil, lassan felállva. – Nem akarok tiszteletlen lenni, de… hm… – egy pillanatra elhallgatott. Rájött, hogy a tárgy előtte lebeg… Ez az, ami kellett neki. Úgy gondolta egy frappáns válasszal zökkenthetné ki csak a varázslót, így azt felelte: - Legyen pontos a bérezés és előlegnek elfogadom a mágikus idolt. Kezet rá és már megyek is, jó uram! – Testhelyzete kiegyenesedett, aztán behódolóan kezét nyújtotta.

– Hogyan? – hökkent meg fejét félre biccentve a misztikus uraság.

Azzal Aramil lendített egyet odatartott karjával, elorozta a levegőben úszott ereklyét s gyomorszájon talpalta a varázslót. Fürgén cselekedve szabad kezével hátához nyúlt, s rövidkardjával kitörte az ablaküveget. Fogta az elhalászott tárgyat és kiugrott az ablakon. Bukfencezett egyet száraz kórók és fű lepte köves talajon és újabb vadak jegyét idézve magára, – ezúttal a nyúlét – cikk-cakkban és megnövekedett sebességgel rohant tova. A kincsétől megfosztott úr köhintett néhányat, nem tudott értelmes szavakat formálni, még kevésbé igézni. Övén függött rubintos fehérarany pálcájával tartott célra, de elvétette a lövést s a kibocsátott tűzlabda a földbe csapódott. Aramil kitérőmanővere sikeresnek bizonyulva még egy lövést elkerült, amire a haragos varázsló idegességében félrehajította pálcáját.

– Még találkozunk, fiú!!! – ordított az elinaló ifjú után a dühös úr.

Aramil ugrása közben hátrahagyta a kletterhakent és az elszakadt láncos tőrt. Úgy szaladt, ahogyan csak a lába bírta. Vállal félreborított egy kinti járőrt, aki útját próbálta állni és közben rohant a többi elől, akik eddigre nyomába eredve, pálcáikat izzítva kergették. Tán még csiszolhatott volna rajt, de megvolt a terve. A sziklaorom peremére érve egyenesen fejest ugrott a mélybe. Az őrök megtorpantak a döbbenettől s csak lassan közelítették meg, hátha valami aljas szemfényvesztés áldozatai lettek.

Zuhanás közben Aramil bevetve az erdőkerülők végső tanainak egyikét s idézett egy kicsi levegő elementált. A térdéig sem ért volna, ha egymás mellé állítanánk őket, de a kis lény teste meglehetősen nagy erejű tornádóból tevődött össze. Nem lett volna elég erős, hogy a fiú repülhessen a segítségével, ám de nem is volt rá szükség. Az elementál körülölelte Aramilt, aki így teljes épségben, szép lassan ért földet, akárcsak egy tollpihe.

Az idős szerzetesmester már odébb várta útitársát egy fa tövében üldögélve. Intett is a felé szaladt ifjúnak, de az éppen csak lassítva azt mondta:

– Nincs időnk ücsörögni, mester, nyomunkban egy egész sereg!

Kezével gesztikulálva sürgette az öreget, aki felpattanva előbb elnézett a sziklafal irányába, aztán visszalépve felmarta a fatörzsnek támasztott botját és megindult Aramil után. Igaz, ő nem futott, éppen hogy megszaporázta lépteit.

– Fiam, lassíts már! Mit csináltál? – lóbálta botját, hátha úgy észreveszi jelzését a fél-elf. – A füleden ülsz?

Aramil megtorpant s sajnálkozó tekintettel bevárta Razort.

– Na, végre. Miért rohansz úgy? – korholta le az öreg.

– Nem ment valami fényesen a lopakodás… – felelte lefelé görbült szájjal az ifjú fél-elf. – A torony urával nem tudtam mit kezdeni. Majdnem otthagytam a fogam… de ezt azért el tudtam hozni – mutatta fel az okkult idolt, rajta a figyelő, fel-felpislákoló szemmel.

Razor kezébe vette a mágikus darabot. Érdes kezével végigsimította annak fémes, hűvös felületét, ujjaival végigkövette a rovátkákat. Szeme elé emelte s hunyorítva, tüzetesen is átvizsgálta.

– Legyen ez is nálad, fiam! – adta vissza Aramilnak, majd megindulva a hegyvidéki ösvényen, hozzátette: – Gratulálok, ez a bot felső dísze. Jó nyomon haladunk, gyere!

– De Razor mester, nem figyeltél, amikor azt mondtam, üldöznek?

– Hogy ne figyeltem volna? Éppen ezért sebtében vedd le a maszkodat és elrakjuk a fegyvereidet is. Nézd, ott hever egy bot, hozd ide és az lesz a vándorbotod! – Mutatott egy száraz levelekkel teli lehullott ágra az öreg. Aramil elrohant érte s lekapva az arcát takart álcát, nekilátott tőrét végighúzni az ágon.

– Nagyon erős volt ez a mágus. Még az volt a szerencse, hogy nem robbantott fel – mesélte a fiatal fél-elf. – Na, és ott volt még egy hatalmas nagy vas gólem. Életemben nem találkoztam efféle szerkezettel és csak a kalandorok egy-egy meséjében fordultak elő.

– Nem mágus volt az, fiam, hanem varázsló – magyarázta Razor, feneketlen zsákjába süllyesztve minden harci felszerelést. – A varázslók megtanulják használni a mágiát, a mágusok úgy születnek, hogy a vérükben hordozzák. Habár tény és való, hogy rettentő hasonlóak.

– Értem. És hogyan lehet ellenük küzdeni? Az erdőkerülők falvában, ahonnét származom, azt tanították, jobb őket meglepve, távolról elintézni. De engem nem cserkészőnek vagy idomárnak képeztek ki. Mi vérebek a közelharcban mozgunk otthonosabban…

– Nem mondtak zagyvaságot, bizony jobb felkészületlenül rajtaütni egy varázshasználón, de az összes hasonló szakmát űzőn – felelte az öreg. – Tudod, nagyrészük kerüli a fizikai konfliktust, hiszen egyiket sem látod nehézvértezetben, nemde?

– Hm, de így van. Igen – helyeselt az ifjú. – A varázsláshoz kellenek a legkifinomultabb mozdulatok, éppen ezért minél kevesebb, minél rugalmasabb az öltözékük, annál pontosabban képesek bevetni az igéiket. Ezt megtanultam.

– Pontosan, kölyök, pontosan – bólogatott a szerzetesmester. – Ha viszont hagyod felkészülni, még a Fény istenek sem tudnának megmenekíteni a biztos vereségtől… Onnantól rajtuk múlik, hogy hamuként végzed vagy egy vartyogó varangyként – kuncogta el magát bajsza alatt az öreg tanító. Aramilnak pedig elsápadt az arca a hallottaktól.