7. Rész:

Veszélyes találkozások

Kitudja, mióta tartott már Hachi, a szerzetes és Aramil, a nindzsa küzdelme, de az biztos, hogy rendkívül belemelegedtek már a felek. Rengeteg zúzódást szereztek már az ütések és rúgások bekapásából, illetve azok blokkolásából. A talajban kis kráterek képződtek a nagyobb erejű támadásoktól. Fáradt arcukon azonban látszott, mennyire élvezik még mindig a hosszú harcot.

A szerzetes jobb egyenessel készült elérni Aramilt, de a nindzsa gyorsan elkapta annak öklét. Válaszul az ellenfele a fiú bordáit célozta egy rúgással, ám fél-elf hősünk ezúttal hátraugrott a találat elől, ami csúnya törést okozott volna. Legalábbis úgy hitte, hogy elugrott előle, mert a következő pillanatban már jött is a lábletétel után a forduló rúgás. Ez már pontosan gyomorszájon találta Aramilt, sőt méterekkel odébb röpítette őt a levegőben.

Aramil gyorsan reagált e támadásra. A földre érkezés előtt kitárta tenyerét és működésbe hozta a ki-gömböt. A spirituális erő formálta lövedék a nyílnál is gyorsabban száguldott az ifjú küzdőpartnere felé. Kitért ugyan előle, de a ragyogó csóvát húzott labda elkapta a vállát, aminek hatására megpördülve a földre zuhant.

Mindketten lihegve tápászkodtak fel a csiszolt kövekről. A fiatal hős nem érezte a fel-felerősödő szelet, nem kúszott már fel bokáján a fagy. Felhorzsolt, érdessé lett alkarjával megdörzsölte arcát s hátra egyengette csapzott haját. Ruházata, csak úgy, mint partnerének, megtépázottan lógott derekán.

– Kiegyezhetünk egy döntetlenben… – fújtatta Aramil. – Mit szólsz?

– Kizárt… a mester azt mondta, folytassuk, míg össze nem esünk, vagy míg nem győz valamelyikünk – válaszolta a szerzetes.

Aramil erőtlenül elnevette magát, de pár másodperccel később különös dologra lett figyelmes. Körülöttük a hegycsúcsot körülvevő ködös, felhős levegő egyszerre besűrűsödött. Alig lehetett látni valamit, majd nem sokkal később mély csatakürt hangja borította be a küzdőteret.

– Ezt te csinálod? – vonta kérdőre társát Aramil.

– Pontosan ezt akartam kérdezni tőled – válaszolta növekvő gyanakvással a szerzetes.

Csípős szellő fújt végig a két küzdő irányba, és ezzel együtt a ködből két alak tűnt ki. Egy robosztusabb és egy hasonló testalkatú, mint Aramil.

Nehézpáncélzatot viseltek mindketten. A nagyobb darab egy kétfejű, a kisebbik pedig egy egyélű bárdot szorongatott s rögtön látszott rajtuk, hogy nem csupán eltévedtek a hegyi ösvényeken. Az alacsonyabbik lépett előre és bárminemű üdvözlés vagy előzmény nélük hangosan kérdezte:

– Aramil, a Rezgalix tagja… te vagy?

– Én volnék! – válaszolta komor arccal a fél-elf fiú.

– Azért jöttünk, hogy törlesszünk pár számlát a Rezgalixnek! – zúgta a nagydarab s fejszepengéjének lapjával megkondította fémesen csendülő vállvédőjét.

Több se kellett nekik, egyből rátámadtak a két megfáradt harcosra.

Aramil és a szerzetes már alig tudta elkerülni a feléjük suhanó pengéket. Nem is beszélve, hogy a nagytermetű harcos dobbantásai alatt beremegett a talaj olyannyira, hogy mellette alig lehetett talpon maradni. A kisebbik haramia harcstílusa pedig ijesztően hasonlított egy kung fu tudással rendelkezőére, sőt, nehézvértje ellenére fürgén, sebesen mozgott és ide-oda szökkent. Egyszóval jól felszerelt, képzett harcosokkal kerültek szembe.

A szerzetes, ámbár megfogyatkozott fizikai erővel, de harcra kelt a rajtaütőkkel. Megigézve csakráit fellobbantotta spirituális energiáját s nem sajnálta rájuk bocsájtani a ki-gömböket. Sajnos olybá tűnt ez sem volt elegendő. Megerősített, varázslatos teljes lemezvértjükről csak úgy lepattantak az energia lövedékek. Nem maradt hát más hátra, a harcművészek tovább feszítették határaikat. Aramil nem mert pislogni. Koncentrált, ellenfele minden mozdulatára ügyelt, hogy időben elkerülhesse a felhasítást. Kitérést követő ellentámadásai során azonban csak eredménytelenül püfölte az elé került vértest.

– Mr. Rex bosszúja lesújt a Rezgalixre! – harsogta a góliát méretű, miközben a szerzetessel egymásnak feszültek.

Aramil nem tudta tétlenül nézni, hogy a túlerő elnyomja őket.

– „Használd!” – suttogta Aramil fejében egy túlvilági hang. – „Benned is ott van!” – folytatta kísértetiesen. Aramil minden porcikája beleborzongott egy pillanatra.

Ellenfele meg is állt egy pillanatra, mivel kívülről a fél-elf úgy festett, mint akit megütött a szél. Ebben a világban pedig a démoni megszállás sem volt idegen, habár ennyire hirtelenjében még biztosan nem zajlott le.

Hősünk fejébe homályos kép villant egy hatalmas, örvénylő, fehéren vakító energia toronyról. A fiú szeme kékes színűen felizzott s valamiért tudta, mit kell tennie. Teste körül érezhető, látható fehéres energiák kavarogtak. A kisebbik közeledni kezdett Aramil felé, de nem mert heves mozdulatokat tenni. Gondolta, nem várja meg, míg továbbterjed a titokzatos rohamot előidéző erő. Aramil azonban felocsúdva a másodpercekig tartó apátiából megrázva fejét körbe tekintett s bajban lévő társát látva, bevetette a ki-gömböt a melák ellen. Ez esetben a ki-gömb nem a szokásos sárgás színében égett, hanem vakítóan fehér volt és a mérete is jócskán megnőtt.

– Hachi, tarts ki!– üvöltötte Aramil, majd elindította útjára a lövedéket. – Ezt kapd ki, martalóc – morogta nem létező bajsza alatt.

A szerzetes gyorsan odébb bukfencezett a száguldó gömb útjából, a nagy-darab páncélosnak azonban letépte a fél fejét és szétroncsolta a vállát mire megmoccant.

Meglepetésére, a gömb kilövésével eddig nem tapasztalt visszaütés következett be, minek hatására Aramil hátrarepült. Véletlenül magával sodorta a mögötte álló vértes bérencet s lebucskáztak a hegycsúcsról. A hegy oldalán zuhanva a hihetetlen sebesség és súrlódás következményeként jókora bőr és húscafatok szakadtak le Aramilról, vérrel festve a felszínt, amellyel érintkezett.

Utolsó erejével elkapta s megragadta a páncélos sisakját annak rostélyánál és erőteljes mozdulattal belenyomta a fejét a sziklás hegyoldalba. Az éles, kiálló kövek, és fás törzsek szétzilálták a vértet, miközben kivégezték a fickót.

Idővel a zuhanó harcosok becsapódtak. Aramil előtt villámcsapásszerűen elsötétült a világ. Elképzelni sem tudta, mi történt. Tudta, hogy iszonyatos fájdalmat kellett volna átélnie egy ilyen ütődés után, de mintha az még késett volna. Szorongató, nyomasztó érzések kerítették egyre inkább hatalmukba a fél-elf ifjút s egyre hűvösebb lett. Ki akarta nyitni a szemét, de nem sikerült.

Egyszer csak aztán maga előtt látta a földbe fúródott, széttört testét, ahogy egyre távolodott tőle. Felnézett és a tér homályban úszott. Levegőt akart venni, kiáltani, de nem tudott. Furcsamód ködösnek tűnt a környezet is. Tán egy rémálom sötét szorítása ez, mi nem engedi cselekedni? Szorongott. Torkán egy éles, pengeszerű dolgot érzett, de nem látott semmit, akármerre is kapkodta tekintetét.

Majd, mintha nyomás helyeződött volna vállára s hirtelen rádöbbent, hová került. Aramil nem akarta otthagyni magát, de már tudta, mi történt. Ő és ellensége belehalt a becsapódásba.

* * *

A hideg, sötét helyről hirtelen egy erő rántotta ki, mintha egy kéz megragadta volna a vállánál és kiemelte volna, mialatt az sűrű, kátrányszerű anyagként ragaszkodott volna hozzá. Aramil felköhögve ébredt, mint akinek a torkán akadt valami. Kezeivel erőtlenül kapálózott, megérintette arcát s hasát, majd a környezetét. Egy ágyon feküdt. Eszébe jutott, hogy már nem is érezte a fájdalmat, amit a halála során kellett volna éreznie. Razor állt mellette a félhomály fátyolozta, gyertyákkal megvilágított helyiségben. Karjait Aramil fölé nyújtotta, de mikor azt tapasztalta, az ifjú eszméleténél van, rátámaszkodott a fakeretre.

– Remek. Szóval felébredtél – mondta nyugodtan az öreg, mosollyal a ráncok keretezte arcán. – Tudod, meghaltál… Összeszedtelek és feltámasztottalak.

Az idős mester nem teketóriázott, tán a megélt évek tették, de nem mutatkozott rajta a kimondott szavak súlyossága. Aramil nyelt egy nagyot, felült és végignézte a testét. Az összes sebhelye eltűnt, amit valaha szerzett. Hát igaznak bizonyult a rémálom s ő tényleg meghalt, azonban újra életre kelt és teljesen felépült. Hallott már csodatévőkről és olyan szent mágiát alkalmazókról, akik visszahozták az elhullottakat egy-egy csata után. Mégis. Átélni sokkal bizarrabb volt.

Razor nyugalmat sugallóan bólogatott s egy vizes tömlőt adott az ifjúnak. Porzott Aramil torka, s mint, aki hónapok óta bolyongott a sivatagban, rögvest rávetette magát. A hűs, édes forrásvíz simogatóan enyhítette a kaparó érzést s el is fogyott egyetlen húzásra.

– Az edzőtársam, hogy van? – kérdezte Aramil miután megtörölte száját.

– Jól van. Elmondta mi történt – Razor egyáltalán nem örült neki, hogy a Rezgalix miatt ilyen történt velük. – Szerencsére túléltétek.

– Sikerült megölnie őket? – kérdezte Aramil fellelkesülve.

– A halálban nincs mit ünnepelni Aramil. Dicső dolog ugyan legyőznöd az ellenfeledet, de ne nevess a halottakon.

– Igazad van… elnézést, sensei – bólintott a fél-elf tanítvány.

Razor felsegítette a fiút és kisétáltak a napfényre. Néhány óra telt el, de a Nap csak úgy ragyogott. Az ifjú Aramil séta közben azon tűnődött, vajon elkerülhetné-e a halált. A lelke csak úgy úszott abban a koromfekete valamiben, ahol kihunytak az érzékek és a tudat megállt a végtelen időben. Szörnyű érzés volt.

– Láttál dolgokat odaát? – kérdezte szelíden a mester felrázva Aramilt gondolatai sokaságából.

– Nem, csak sötét volt, de azt is csak akkor érzékeltem, amikor visszahoztál – válaszolta tűnődve. – Mester, én nem szeretem a halált…

Razor önkéntelenül felkacagott és a fiú vállára helyezte a kezét.

– Senki se szereti, de neked most megadatott, hogy feltámadj… – mondta neki, lelkesítésnek szánva. – Mostantól azonban még óvatosabbnak kell lenned! Talán nem olyan nagy dolog egy ilyen technikát alkalmazni egy nagymester szintjén, de-…

– Megtanulható? – vágott a mester szavába Aramil felcsillanó szemekkel.

– Igen, de én csak használom. Nem tudlak rá megtanítani. – Nem feddte meg tiszteletlenségéért kivételesen, de rosszallóan az ifjúra sandított. Intett neki, hogy tartson vele, majd leült egy padra és ott felelt: – Ismerek viszont olyanokat, akik segíthetnek neked más képességeket tanulni. Apropó képesség… Hallottam mekkora és milyen volt a ki-gömböd.

Aramilra emelte tekintetét, de a fiú csak ártatlan arccal meredt rá, nem tudván, mire célzott a harcmester. Attól, hogy nagyobb lövedéket tudott az ellenségre zúdítani, mitől lenne különleges?

– Tudod, ezt úgy hívják nyers-ki vagy fehér-ki – folytatta Razor komoly arccal. – Emlékszel, amikor az Akaki klánról meséltem?

– Persze, az elrettentő erejű nindzsák és szerzetesek – idézte fel hangosan Aramil.

– Nos, az biztos, hogy véletlenül sem tartozhatsz közéjük – szögezte le az öreg, tekintetével fürkészve tanítványát. – A nyers-ki az úgy nevezett Shiroki klán sajátja. Ők az Akaki legfőbb ellenségei. A legenda úgy tartja, hogy réges-régen a két klán kiválasztott tagjai egy hatalmas viadal keretei között szembekerültek. A Shiroki különös harcmodora lehetővé tette, hogy ellenfelük tudását is elsajátíthassák, mi több, szinte bármilyen erőt, így az ellenfél technikáit visszafordítják a használójára. Az Akaki nagyon dühös lett, mert szerintük ellopták a titkaikat, tudásukat és mérgükben háborút hirdettek a két klán között.

– És ki nyert végül? – érdeklődött feszülten figyelve Aramil.

– Erről én nem kaptam értesítést. Mostanában nem találkoztak össze a két klán képviselői, de ha akár csak egy-egy tag is meglátná a másikat, szinte biztos, hogy összecsapnának.

– Hogy képes a Shiroki ilyenekre? – kérdezte Aramil.

Egyre jobban úgy érezte, hogy a Shiroki lehet az ő családja. Máskülönben miért hozna fel Razor efféle párhuzamot?

– A klánnak sok sajátossága van. Például a fehér-ki, ami benned is van, őszinte meglepetésemre… – kicsit oldalra nézett, aztán hozzátette: – Na, jó… nem is lepődtem meg annyira, hiszen te lehetsz a klán eltűnt tagjai közül az egyik. Mondhatni, én is szimatolgattam utánuk…

– Szóval tudtad, hogy ki vagyok? – érdeklődött tág szemekkel a fiú.

– Sejtettem valamit – válaszolta Razor, intésével csitítva a fiút. – De nem számít. Most hogy ezt is tudod, befejezheted a kiképzést.

– Rendben. Habár fontos lenne a halhatatlanság birtoklás, a kiképzésemet követően segítenél megkeresnem a családomat? Vagy mondd el, hogyan találom meg őket! Azt mondtad, van még sajátosságuk.

– Nos, birtokukban van az úgy nevezett Mindent-látó szem vagy más néven az Istenek szeme. Azzal bármit láthatsz, igen nagy távolból, talán végtelen távolból is. Kár, hogy azt csakis a Shiroki vezetők adják át a család azon tagjainak, akik megütik a mércét – felállt és készülődni kezdett a pad mögött. Köveket válogatott, amiket aztán ráhelyezett egy hálóra. – De van egy hasonló szem. Harmadik szemként szolgáló, a jaganesh. Varázslatos sebészi munkával és rituáléval beépíthető a testedbe, mint Gorog üvegszeme. És bár láttam már jaganesht valakinek a jobbja helyén, ha rám hallgatsz, ez a homlokodra kerüljön.

– Remekül hangzik! Szükségem van egy olyanra… – mondta a fiú, miközben segített az öregnek. Hátára vette a kövekkel megrakott hálót, tudván, mi következett s lelkes arccal várta, mit felel a mester.

– Rendben, de előre szólok, nagyon ritka összetevőkre lesz szükség a létrehozásához. Utána nézek, hogy merre lehet találni azokat…

* * *

Egyszer csak elérte a végét a száztíz napon át tartó kínkeserves, de igen gyümölcsöző kiképzés. Aramil végre magkapta a nindzsa tanok jó részét és új öltözékében vághatott neki újabb kalandjainak. Haja egészen hosszúra nőtt, immár vállig ért. Hosszú, sötétbarna bőrvédettel bevarrt felsőt viselt, talárszerűt. Alatta nindzsa ruhát, hozzá erős anyagból készült csizmákat, karvédőket húzott. Karjai csupaszon lógtak ki a ruha nyílásain, megerősített bőr vállvédői alatt. Mindezeken kívül arcát egy fekete maszkkal és sállal takarta, aminek belsejébe óvó mantrákat festettek. Testén mester mívű övtáskákban tárolta a kisebb eszközeit, mint például a varázslat összetevőket, füstbombákat, és gyógyitalokat.

Miközben Aramil és Razor elindultak, hogy begyűjtsék az egyik legritkább összetevőt, Xssaully Shendra és Mr. Rex is ugyanígy tettek. Árnyak kémkedtek titkon a sötét nagyúrnak, így eredtek Aramilék után, ármányosan úgy tervezve, hogy a két páros összetalálkozzon.

Csaknem egy teljes hét alatt hőseink és persze így Shendráék is elérkeztek a Lororuin királyságának végeláthatatlan pusztaságaiból kitüremkedő Pharlevy-dombság egészen magas, sűrű domborulataihoz. A vidék belseje felé, ha a tudósok nem lennének, oly szigorúak a méricskélésben, tán még hegynek is nevezhetnék a füves-bokros emelkedőket. Ott találták meg hőseink Dzarin városát.

Dzarin az elhagyatott, illetve civilizált népek által már nem lakott kastélyokból és várakból álló romhalmaz komoran pöffeszkedett a dombok legkeletibbjén. Törmelékeitől, ledőlt tornyaitól olybá tűnt, mintha szabályosan le akart volna „folyni” a domboldalon. Razor az oda út alatt megtanította azon lények tulajdonságait, amelyekkel csak találkozni lehetett Dzarin sötét, nyirkos utcái s viszolygást keltő terein. No, meg persze elárulta azt is, hogyan kell velük bánni.

– A legfontosabb, hogy ha meglátsz egy bivalyerős „zabálót” azonnal hátrálj! – vette át az addig elmondottakat a mester, miközben a városkapun áthaladva rátértek az egykori főútra. Hol anno a nemes elfek sárgarézzel font szekerei gurultak fel s alá, most patkányok és varjak széledtek szét a jövevények közeledésére. Halálhörgés ütötte fel a fejét néhol s egyik-másik sikátorban szinte teljesen elbomlott holtak csúfították a rommá lett büszke poliszt. – Nem kell, hogy egy nehéz ellenféllel kerülj össze. Továbbá ez az élőholt bekebelezi az szellemedet is, nem csak a tested. Onnantól már a mennyei erők mesterei sem tudnak rajtad segíteni.

– Vigyázok, sensei, ne aggódj… Egyébként igaz, hogy a „zabáló” hasán át látszik az elfogyasztottak arca? – kérdezte, miközben magában nevetett a nyugtalankodó mesteren.

A gonosz páros nem éppen így mulatta az időt. Xssaully újonnan kapott mágikus pengés láncaival csak úgy aprította az útjukba kerülő csontvázakat, zombikat. Az átlagos humanoidokat réges-rég széttépték volna ezen élőholtak, de a magasan képzett lélekgyűjtőre szemmel láthatólag nem jelentettek veszélyt.

– Jól van kis tanítványom… A szenzorom szerint nincs már messze, de le kell mennünk majd annak a kastélynak a kincses kamrájába – mondta Rex és egy furcsa tükör alakú tárggyal mutatott az előttük elhelyezkedő roskadozó, sötét épületre.

– Nagyszerű, mesterem – válaszolta Xssaully, miközben széttörte egy mellvértet viselő csontváz koponyáját. – Siessünk, mindjárt alkonyat. Nem akarom, hogy a „nagyobbak” előmásszanak és lopják az időnket.

Kisvártatva Razor és Aramil, nem is sejtve, de a másik kettővel versenyt futva igyekeztek a kincstár felé. A folyosók falai ferdén támasztották alá a mohos, nyákos plafont s hőseink erőltetett tempóban kaptattak lefelé a letört peremű, megcsuszamlott lépcsőkön. Hallották a gurgulázó morgásokat s kaparászásokat, de járkáló holtakba nem futottak. Sápadt fény tűnt fel azonban az út végét jelző még egészen ép boltíven túlról.

Belépve a hideg fényárban úszott terembe rögtön megpillanthatták az óriási csontkupacot, mit a romos város ódon falai közé merészkedett kalandorok maradványai alkottak. Néma, láthatatlan erő hívogatta a helyiségbe lépőket. Vonzotta a kalandvágyó lelkeket s a két fiatal lehagyta mestereit lelkesedésük közepette. Felérvén a felhalmozott kupac tetejére azonban mindketten megtorpantak.

Arcuk lefagyott, mintha kísértetet láttak volna. Haboztak, nem tudván, mi volna a helyes lépés ilyen helyzetben, s Aramil megpillantva a pengés láncokat a másik ifjú kezeiben, fegyvert rántott. Lassan oldalogva tette meg első lépéseit, hasonló mozdulatokra sarkallva az ismeretlent. Maszkjuk takarásából nem is sejtették, kivel készültek párbajt vívni. Shendra lazán pörgetett néhányat egyik láncán, mire a tanto tőrt és nindzsa kardot markolt harcos támadó csataállást vett fel. Több se kellett a lélekgyűjtőnek, kígyózó fegyvereivel nekirontott Aramilnak. A fél-elf kardforgató szökdelve kitért az ostorszerűen csapódott lánc elől, lehúzta fejét, mikor széles ívben érkezett a fegyver másik szára s agilis manőverét követően kardja gombjával rásózott egyet Shendra fejére. Hátrálva néhány lépést a biztonság kedvéért, Aramil látta, hogy ütése hatására leszakadt a láncos maszkja.

Aramil megtorpant és elcsodálkozott. Szemei csak úgy meredtek Xssaully Shendrára. Az meglendítette láncait és elgáncsolta velük a letaglózott Aramilt. Már-már ugrott volna rá, de a földre zuttyant hős rákiáltott:

– Várj! – Xssaully maga sem tudta miért, de megállt.

Aramil lassan felállt, fegyvereit a földön hagyva.

– Olyan vagy, mint én… – vette le az arcát takaró maszkot. – Ki vagy te?

Xssaully tekintete teljesen ledermedt. Lábai mintha földbe gyökereztek volna.

– Testvérem… Te lennél az? – kérdezte remegő hangon Xssaully.

– Testvér? Nem igazán tudom… Még kiskoromban elvesztettem a családomat – felelte Aramil.

– Ez furcsa… Én is család nélkül nőttem fel…