5. rész:

Tardiai tolvajok

Aramil már egy hónapja edzett keményen a Fehérszarvas szerzetes templomban. Razor ez idő alatt számos új technikát tanított neki a mindennapos kiképzéseken. Fárasztó, nehéz gyakorlatok erősítették a fiút, aki teljesítőképességének határait feszegette mind fizikai, mind spirituális téren.

A fiatal hős általában a szabadban edzett, ahol a Nap mindig sütött, a patakok csendesen folydogáltak és minden szippantással friss levegő árasztotta el a testét. Bejárta a templom háborítatlan hegyvidékét, mely a hófödte hágók és csúcsok közrefogásában egy frissítően hűvös terület volt. Erre még bőven lehetett találni zöld növénytakarót. Hegyi kecskék ugrándoztak a szurdokfalakon s a szerzetesek arra intették az ifjú fél-elfet, hogy, ha a Fehérszarvas-hegység északi, magasabb csúcsai felé keveredne, ügyeljen az óriásbaglyokra. E pompás hófehér s hamuszürke tollakkal borított madarak magasabbra nőttek, mint egy csatamén. Aramil időnként látta is őket az égen alkonyatkor.

Egyik nap azonban Razor egy kristálygömbön keresztül beszélgetett Razgallal valami fontos feladatról.

– …A Trun-hegység népei újra biztonságban érzik magukat. Újra megindult az élelmiszereik, sajtok, borok, meg tudom is én, mik kereskedelme. Akarva-akaratlanul, de sikerült megoldanotok még egy problémát a térségben és úgy néz ki fellélegeztek az ottani hegyi falvak lakói. Értsd meg, a tardiai király számít rá, nem bízhatom másra – szólt Razgal, akinek a képe ott kavargott a gömbben.

A viszonylag kicsi ország uralkodója, mint azt tudjuk, irtózatosan igyekezett elkerülni mindenféle konfliktust, éppen ezért mérhetetlenül hálásnak bizonyult a Rezgalix küldötteinek.

– Sajnálom Razgal, de ennél fontosabb dolga van! – jelentette ki a mester.

Razgal azonban addig-addig győzködte, míg végül Razor azt mondta, hogy meggondolja a dolgot.

– „A fejem belefájdul ebbe az egész Razgal ügybe… No, mindegy, végül is ha elkap néhány tolvajt, még fejlődik is – elmélkedett az öreg. – „De nincs több kitérő!” - Az ablakhoz sétált s kinézett rajta.

A szabadban Aramil sziklákat lőtt szét egy új, ki energia alkotta lövedékkel.

– „Nincs pihenő… Nagy erőfeszítéseken van túl, de az hozza az eredményt” – gondolta büszkén nézve le a fiúra – „És a fiúban van valami, ami ismerős…”

A szürkület beálltával Aramil kezdte befejezni a napi kőtörő gyakorlatait. Spirituális energia hiányában ököllel püfölte a sziklát. Kézfeje és teste tele volt kisebb sérülésekkel, és patakokban folyt lefelé róla az izzadtság, mintha most mászott volna ki egy tóból. A templomban élő szerzetesek szerint borzasztóan gyorsan tanult a fiatal hős. S habár a természetmágia alkalmazása valamicskét jobban hasonlított a szellemi energiák idomítására, másoknak három-négy hónapot, de sokszor fél és egy évet is rá kellett szánniuk az alapokra, ne hogy a ki-lövedék technikájának elsajátítására…

– Aramil, pihenj egyet, amíg utazunk – lépett hozzá oda Razor. – Küldetésed van Razgaltól. Itt a ruhád. Törölközz meg és öltözz fel! - Nyújtotta át neki a kimonót és nadrágot, valamint egy taii stílusú felöltőt.

– De sensei… Nem te mondtad, hogy nem állhat le az edzés, mert kevés az időnk? – kérdezte Aramil lihegve.

– Most azt mondom, vedd a ruhát… Nem áll le az edzés… Ne is reménykedj – felelte Razor. – Tolvajok lopták meg a tardiai királyt, szükség van rád!

* * *

Eközben a világ, nem túl távoli pontján egy másik fiúra is ráköszöntött a gyakorlás vége az este beálltával.

– Most már fejezd be az edzést! – kiáltott rá egy hang mogorván.

A fiú felnézett a fickóra. Izzadtságtól borított arca és teste teljes mértékben olyan volt, mint Aramilé. A szeme is ugyanolyan zöldes színben tetszelgett, a haja azonban feketében. Tekintetén látszott, hogy haragszik a fickóra. Azt gondolta:

– „Hah… Hogy rohadnál meg! Egyszer úgy is elvágom a torkod!” – a felszólításra azonban pisszegett, meg cöcögött.

A fiút Shendrának hívták, aki gladiátor volt egy illegális arénában. A vele ordítozó férfiember pedig az egyik hajcsárjaként szolgált, aki saját tulajdonaként tekintett Shendrára.

- Befelé, öcsi! – üvöltött rá közelről a fiúra, és rámutatott a rácsos ablakú, acél szekérre.

– „Még, hogy öcsi… Te mekkora mocsok vagy…” – gondolta Shendra, de egy szót sem szólt vissza, csak felhúzta barna talárját és besétált a kocsiba.

Éppen hogy elaludt, a szekér mellől egy rekedtes, sötét hang szólt be hozzá.

– Pszt! Csak nem a múlt heti bajnokhoz van szerencsém? – kérdezte.

– Én vagyok… – felelte nyugodtan Shendra, láthatóan nem mutatva nagy kíváncsiságot a beszédes látogató irányába. – Ki van ott? Mit akar?

– Elárulok egy titkot… Talán van egy testvéred… – duruzsolta néhol hörögve a hang.

Shendra erre már kinyitotta szemét. Látszott rajta, hogy idegesíteni kezdte a fickó, ezért felállt és kinézett az ablakon.

– Ha ezt viccnek szántad, nem nevetek… – mondta mérgesen. – De most komolyan, mit akarsz? – kérdezte.

– Ez nem tréfa, kölyök… Van egy ajánlatom a számodra. Ha érdekel még a "család" szó, megtalálsz holnap a meccsed után, tíz kilométerre az arénától nyugatra – folytatta negédesen a fickó.

Ábrázatából semmi nem látszott. Teljesen sötétbe burkolta fekete, csuklyás köpönyege, melyen szalagszerű páncéldarabok voltak.

– Vagy maradj itt sínylődni és pocsékolni a tehetséged… – ekkor a csuklya alól felizzott vörösen az egyik szeme. – Te döntesz! – ahogy ezt elmondta, el is tűnt az árnyakban.

Másnap délelőtt már javában folyt az őrjöngő drukkolás a henger alakú arénában. A lelátók tömve voltak bűnözőkkel és furcsa népekkel. Mind a lent küzdő Shendrát és legújabb ellenségét, egy nagy minotauruszt nézte. A szörnyeteg ötször akkora volt, mint az előtte láncait pörgető fiú.

Gladiátorként, Shendra hihetetlenül jól tudott bánni az efféle brutális fegyverekkel, de mind közül a szöges láncnak hódolt leginkább. Kisgyermek korától kezdve képezték a fegyverek forgatására s ez a fegyver lett a karja meghosszabbítása. Hajcsárjai közepes vértet adtak rá s fémlemezes csataszoknyát, hiszen odabent most ő volt a hős, aki szembenézett az ádáz szörnyeteggel.

A szörny morogva, vicsorítva csapkodott nagy karjaival, de kevés sikerrel. Shendra is odacsapott a lánccal, és felhasította vele a minotaurusz alkarját.

A fiú élvezte, hogy fájdalmat okozott ellenfelének, folyamatosan mosolygott a harc közben. Ez csak még jobban feltüzelte a minotauruszt. A szörny vadul rohamozni kezdett, miután Shendra számos helyen feltépte húsát. Szemmel láthatóan nem tettek benne életveszélyes kárt, de rettentően felbőszítették. A gladiátor azonban egy lépést sem hátrált. Megpörgette láncát és ráfordította ellenfele nyakára. Határozottan megrántotta, mire az összeszorította ellenfele légcsövét is.

Kitért előle s hóna alatt tovább húzta. Eközben gyorsan hurkot vetett a bika patás lábára, amihez rögvest odakötözte másik láncával a felé kapkodott karmos kezet is. A levegő egyre fogytán volt, úgy kapkodott utána a lény. El akarta kapni Shendrát, de a lába karjához volt láncolva s megbicsaklott. Üvölteni próbált s térdre rogyott Shendra előtt. Szabad karmaival a nyakába mélyedt lánchoz nyúlt, hátha eltépve azt kijön a ravasz fogásból. De a hajcsárok, akik egyre többet és többet kerestek kedvencükön, ne hétköznapi anyagól készíttették a kígyózó fegyvert s a fiú keresve se talált volna jobb alkalmat. Megragadta a lény lélegzésre tátott száján kilógott nyelvét. Erőset rántott rajta, és kitépte a minotauruszból. Ezután keményen megfejelte a vérzésben és fulladozásban összeeső monstrumot és nevetett.

A közönség tombolt és sikoltozott a számukra lenyűgöző show-tól. Az egyik ember férfi a díszpáholyban odafordult furcsa, ork barátjához. Képükön számos heg éktelenkedett, csak úgy, mint a ruhájuk alól kilátszó végtagjaikon.

– Igen! Látod, Tura? Megmondtam… A srác egy őstehetség… – hencegett az ember, boros pohara fölött vigyorogva. – He-he… Most fizetsz vagy este?

– Fizetek majd este… De előbb áruld má’ el, hogy ho’ is van ez az „őstehetség”? – kérdezte tenyereit emelgetve az ork.

– Mi van?! – kérdezett vissza csodálkozva az ember, és idegesen hátra nézett a válla felett. – Eltűnt!!! A kis tetű… – taglózta le az elé tárult kép.

Shendrának hűlt helye volt már a vértócsájában fekvő minotaurusz mellől. Persze, hiszen eldöntötte, hogy nem marad itt időt pazarolni az eldugott arénában. Elfogadta az este megjelent alak ajánlatát, és elszökött nyugat felé, az arénától nem messzi kanyonba. Ott végre megtalálta a csuklyás férfit.

– Hogy vagyunk, öreg? – kérdezte Shendra barátságosan csipkelődve, miután elébe állt. – Azt hiszem, talán érdekel az ajánlatod. De konkrétabban kell elmesélned, mit is takar az. Nos?

– Állj a szolgálatomba, mint az új tanítványom. Ha elfogadsz mesterednek, ígérem, a hatalom mellett talán a testvéredet is megtalálod. Nos? – fordult a fiú felé villódzó fél-szemével a titokzatos alak.

– Benne vagyok – válaszolta Shendra, nekidőlve egy sziklának. Gondolta, az eddiginél csak jobban bánhatnak majd vele.

A férfi különös mágikus szerkezetet lebegtetett elő talárja alól. A kis üveggömbben valami kavargott és körülötte pörgött két fém pánt, egymást keresztező pályán. Shendra izgatottan várta, mi lesz.

– Remek! Akkor a közepébe is vágnék – vezette elő a férfi. – Egy mélységi gnóm őrült találmánya ez. A lényege annyi, hogy ezzel elszívhatod a frissen kioltott lelkeket… Szükséges, ha lélekgyűjtő akarsz lenni.

Ebben a pillanatban a gömb körül keringő pántok egymással szemben rákapcsolódtak az üvegre. A gömbben összevissza kavargó dolog most egyenletesen kezdett örvényleni. A fickó elkapta a tárgyat és Shendra markába nyomta. Ő izgatottan felnevetett és széles mosollyal vette át azt.

– Ha nincs ellenedre, előbb a határtalan erővel látlak el, a pereputtyodat későbbre hagyom… – mondta gonoszan a misztikus alak. – Egy lelket már adok is.

Shendra szájához segítette a gömb egyik lyukas felét, majd hagyta, hogy a fiú lenyelje a gömbből kiürülő lelket. Ahogy az ifjú fogyasztotta a folyamatosan áradó, fényes gázszerűséget testén az erek megduzzadtak. Arcán látszott legjobban ez, és szemén is piroslottak az íriszig. Pupillája teljesen eltűnt, tekintete üvegessé vált.

– „E-e-elképesztő ez az érzés… Érzem, hogy áramlik a testemben” – gondolta magában a láncos harcos. – „Remélem, nem az előző tanítvány” – horkant fel halkan, magában gúnyolódva.

Később azonban megváltozott a lélek lenyelésével. A fiú csak fogta a fejét és nyámmogott. Teste teljesen elzsibbadt, szíve lelassult és nem volt képes érzékelni a körülötte lévő világot. Csak guggolt a földön és közben gőzölögni kezdett az aurája.

– Ízlik? – kérdezte a homályba burkolózó fickó, választ nem várva a fiútól. – Egy hebijin átkos veleje.

A hebijin egy kígyó-ember nép, melyeknek tagjai más és más megnevezéseket viselnek, ahhoz képest, hogy hol foglalnak helyet a humanoid és a kígyó közötti úton.

A sötét úr egy ilyen lény átkozott lelkét „etette” meg a tehetséges gladiátorral, aki ennek hatására rosszul lett, és változni kezdett. Csukott szeme egyszer csak kinyílt. Az írisze szinte eltűnt, világító pupilláján láthatóan tekergőzött egy kígyó alakú, fekete árny.

– Úgy hallottam, először a „Kígyó hajcsárok” gladiátora voltál. – mondta halkan a férfi – Becses neved mostantól legyen Xssaully. Tanítványom, most átalakulsz az új kígyó létedhez, az úgynevezett „mérgezett vérűvé”! – folytatta, miközben hátat fordított a görcsöktől földre kényszerült Xssaully Shendrának.

A fiú tényleg fájdalmas átalakulásba kezdett. Testrészein bőre sűrűn feldagadt, mintha ezernyi kígyó kúszott volna benne. Nyögései, kiáltásai azonban fokozatosan elhaltak az éjszakában…

* * *

Két nappal később Aramilék már ráakadtak a tolvajokra Hillfelt városában. Azok éppen menekültek az újabb zsákmánnyal, amit a királytól loptak el, mialatt Aramil egészen a fővárosból üldözte őket. A tolvajok tudták, hogy nem rázták le a vérebet, habár a város egy mellékutcáján loholva nem láttak senkit maguk mögött. Keresztúthoz érve aztán kénytelenek voltak megtorpanni. Fejüket kapkodva, a helyes út keresése közben egyikük felkiáltott:

– Arra! – mutatott a szerinte jó irányba.

Jobb híján rohantak is tovább, át egy épületbe vájt alagúton. Az utca alig tíz méterrel odébb kanyarodott is tovább nyugati irányba a helyi szatócsbolt előtt.

– Leráztuk? – kérdezte az egyik a partnerétől a városka peremének elérésekor.

Alig egy-két ház állt arrafelé egymás mellett s felettük az ablak hangtalanul kinyílott. Maszk takarta arc lesett ki rajt, majd mikor látta, hogy nem neszelték meg, felguggolt a párkányra, akár egy macska. Puha, rugalmas talpa segítette a csendes járást, akárcsak elfek finom munkáját tükrözött, hollófekete kesztyűje.

A nindzsa határozottan elrugaszkodott s egy bukfencet lejtve máris harci állásba helyezkedhetett az enyveskezűek útját elállva. Tenyere felderengett, mintha kékes szél kavarodott volna benne. A két rabló észrevéve, hogy Aramil kezében talán tűzlabda gerjed, nem mozdult. Álarcuktól, mely egy közönséges arc körvonalaival határolt, sima lap volt két kerek üvegszemmel, nem lehetett látni tekintetüket. A bal oldali tolvajon egy hátizsák függeszkedett a másikon semmi.

– Hová-hová, gazemberek? – kérdezte Aramil szemöldökét felvonva. – Innen már nincs menekvés.

– Teszünk rád, kiskölök – rivallt rá a jobb oldali.

Aramilnak több se kellett, kezét ökölbe szorítva eloltotta a ki-energia pislákolását, majd egy jó nagy balegyenessel kiütötte a fickót. Az érezhetően kerámia féléből készült álarc csak úgy repedezett a villámgyors csapástól.

A másik látván, hogy társa padlóra került, feltette kezeit és levette a hátizsákot.

– Add át, légy eszednél – mondta Aramil, miközben előre nyújtotta karját. – Add fel és enyhébb lesz az ítélet, hidd el.

A tolvaj azonban inkább menekülni kívánt. Elterelésként nekivágta a zsákot Aramilnak, közben hátranyúlt túlélő tőréért s nekirontott az ifjúnak. A fél-elf hős nem törődött a zsákkal, inkább a tőrös kart ragadta meg egy önvédelmi mozdulattal. Gyomorszájon is vágta legott, eztán mérgesen felhúzta jobbját és egy rendítő ütéssel leterítette a másik fickót is. Mikor már biztos volt abban, hogy a tolvajok ártalmatlanok, fogta a zsákot és belenézett. Megkönnyebbült vigyorral látta, hogy a király kincsei épségben megkerültek. Aramil sikeresen mutatta meg az aranyalmát az időközben odaérkezett Razornak.

– Hogyan ment? – érdeklődött Razor.

– Problémamentesen – válaszolta Aramil, pedig lábai nehezen bírták már el a hosszan tartó rohanás után. – Sensei, adjuk le az uralkodói ékszert és vegyük fel érte a jutalmat.

– Azt te csak szeretnéd, Aramil! – mondta összefont karokkal. – Én szépen megyek és felveszem a jutalmat, te pedig sietsz vissza a Fehérszarvas Templomba edzeni!

– Nem gondolod, hogy túlhajtasz, sensei? – kérdezte Aramil vigyorogva.

– Abszolút nem. Na, de várj csak, visszasírod még ezeket a gyakorlatokat, mikor majd vizet kell hordanod! – válaszolta egy rövid felkuncogást követően Razor.