Kőzet az Ürességből

Hajnalodott még, amikor az egyedi, égzengető durranást követően valami egyre csak közeledni hallatszott. Rögtön kipattant a szemem s a paplanomat félredobva kiugrottam Yóra, a kedvesem mellől. Füleltem egy kicsit, hogy tudjam, melyik ablakhoz siessek. A keletihez rohantam, Yóra ekkor már ült az ágyon és aggódó pillantásokkal követett.

Szerencsére magasra, majd' a mennyezetig ért az ablakunk, így végig kísérhettem az aláereszkedő, égi jövevényt egészen, amíg el nem veszett a horizonton, a magas dombok mögött. Izzott az alja, akár egy magmás meteor bensője, körülötte fátyolos szalagokká lettek a felhők, amiket magával rántott leszállása közben.

– Vaerith! Mi történt, drágám? – szólított meg Yóra, s ha nem teszi, valószínűleg örökre úgy marad az állam.

Megráztam a fejemet s igyekeztem össze szedni a gondolataimat, de sehogy se tudtam rájönni.

– Valami leesett az égből. Valami jó nagy… – feleltem s ekkor vitt rá a hirtelen felbukkanó buzgalom, hogy felöltőmért szaladjak.

Nagy hatalma van a kíváncsiságnak, eredményesebben hajtott akkor előre, mint egy kegyetlen korbácsos, aki rabszolgáitól sajnálja még a lélegzetre szánt időt is. Mire észbe kaptam, már rajtam volt az utazócsizmám és a vándorköpönyegem is. Kámzsám nem fedve semmit, lustán ereszkedett a tarkómon.

– Mire készülsz, mondd? – ragadta meg a vállamat hátulról kedvesem s magához fordított.

– Megválaszolom a kérdésed… – talán túlságosan lelkesen nézhettem a nagy borostyán szemeibe, de rögtön elhúzta kezét.

Szemrehányó tekintettel s penge vékonyra húzódott ajkakkal mondta:

– Abban állapodtunk meg, hogy nincsen több kaland…

– Nem kaland ez, dehogy kaland! – védekeztem kezeimet felemelve. – Ez elővigyázatosság, drágám. Szeretném, ha tudnánk róla, mi szállott le. Hogy, ha kell, időben biztonságos helyre mehessünk…

– Látom, hogy ott a kardod és a kesztyűdön a gyűrűd. Ha csak megnézed, minek készülsz harcra, Vaerith? Ne nézz bolondnak! – Meredt rám összefont karokkal.

Vállára helyeztem kezeim, mélyen a szemébe néztem s bizalmat sugalló mosolyomat bevetve igyekeztem elérni, hogy lehiggadjon. Gyengéden megsimogattam felkarját, sóhajtottam egyet és úgy súgtam neki:

– Yóra, szerelmem, nézd el a túlzott fellelkesülésem! És kalandvágy ide vagy oda, hidd el, hogy egy kaland sem fontosabb, minthogy itthon ölelj. Ugyanakkor efféle dolgok bizony nem történnek sűrűn és még a mi sokat látott világunk is képes megrázkódni. Te is hallottál híreket mindenféle ördögök ténykedéséről és az Égtengeri Lovagrend közbelépéseiről.

– Igen, de-… – nem hagytam, hogy végig mondja.

– Várd ki a végét, drágám! – mosolyogtam rá szelíden. – Azt akarom mondani, hogy engedj erre az utolsó utáni-utáni kalandra, mert tényleg fontos lenne kiderítenünk, hogy szedelődzködnünk kell, avagy nem.

– Vaerith, elhiszem, hogy nekünk akarsz jót… De két hónap és itt van Feor, te pedig ötven éves leszel…

Sajnos igaza volt. Aggódó szerelmem rögvest rávilágított hátrányaimra, amik kíméletlenül kiütköznének egy esetleges összecsapás során.

– Nem forgatom már olyan tűzzel a pengét, de ígérem neked, mindent megteszek, hogy ne is kelljen forgatnom azt. És ha kijöttem a formámból, ha nem, ez mindig itt van – mutattam fel neki egyetlen varázsgyűrűmet. A középső nagyobb és a közrefogó kisebb rubint gömböcskék felragyogtak egy pillanatra. – Kivágom magamat a szorult helyzetekből… Plusz Bubi megbízható. Velem ellentétben nem alig egy éve hoztam el a karámból, még ereje teljében van. Ha baj van, ő aztán megtáltosodik. Egyet se félj, megnézem, mi is ez a valami, aztán már itthon is leszek a hírrel… – a biztonság kedvéért azért bizakodón rákacsintottam.

Még vágtám közben is alig hittem el, hogy elengedett az útra. De jobban belegondolva, Yóra esze mindig is vágott, s belátta most is, hogy bizony ennyit meg lehet lépni a későbbi biztonságunk érdekében.

* * *

Nem számított rá senki, hogy a kőzet miatt Dalvárból küldenek kutatókat. Lororuin királysága rég nem volt ennyire a távoli királyságok és uradalmak fókuszában. Magam sem értettem, mi zuhanhatott le, de ezt látva, ahogyan az úgynevezett „skolárok” ott ténykednek a föld felett lebegő, roppant tömb környékén, még feljebb csigázott. Még közelebb lopakodtam, halkan lépdelve az avaron s a kősziklákon, kavicsokon. Félrehajtottam egy arcom felé nyúlt ágat, néhány lépést követően átbújtam egy mohos, korhadozó, ferde fatörzs alatt s az ék alakban szétnyíló sziklák közt leosontam a domboldalon. Nesz ütötte meg a fülem innen-onnan. Megrezzent egy nem túl távoli bokor, de nem rontott nekem semmi. Madarak immár nem nagyon ültek a fákon, valószínű, hogy a kőzet érkezésekor messzire szálltak. Nem tartottam se farkastól, se rougaroutól, de még attól sem, hogy egy iszkoló nyúl megijeszt hirtelen zörgésével. Ami tehette már rég elhagyta a környezetet vagy félve lapul. Csak mi, humanoidok, kíváncsiskodók lebzseltünk itt.

Közelebb érve a hivatalosnak tűnt társasághoz, vizsgálgattam még őket. A Terrát az efféle sokat olvasott irodalmárok és tudósok a Harmincharmadik Örök Világnak tartják, s az istenek közvetítői szerint sem pusztulhat el soha, hisz az Örök Világokat maguk a mindenható Teremtők alkották egyesülten, avval a céllal, hogy örökké lehessen csodálni őket. Azt azonban soha egyik tudálékos sem említette, hogy örök békével teremtették ezeket a planétákat, tudtam én ezt már rég. Nem véletlenül óvna kedvesem újabb kalandoktól…

No, de mikor úgy véltem, nem történhet nagy baj, felegyenesedtem s integetve feléjük előbotorkáltam a rétszéli fák közül. Kettő legott észre is vett, megkocogtatták a harmadik és negyedik vállát is, mire azok szintén rám emelték tekintetüket. A következőre azonban nem számítottam… Az egyik skolár a háta mögé intett egyet. Nem láttam áll-e valaki még mögöttük, úgy festett, senki. Mély kürtszóra emlékeztető jelzés érkezett fémes csengéssel kísérve. A lebegő kőzet takarásából aláereszkedett egy nagy szerkezet. Földet éréskor kinyílott három vértes lába s megfordulva tengelye körül a derekával elvált törzsétől két roppant karja, amikre kétméteres óriáspajzsok voltak öntve. Feje is előbukkant, melyet míves sisak alkotott. Látónyílása homályában halovány kékes fény derengett.

Megtorpantam. Nyeltem egy nagyot, nem kívántam elporladni a következő pillanatokban.

– Szaál terium! Hor quelász, hor queliorész? – szólott a fémszörnyet magához intett tudós Tyrop nyelven, amiből egy kukkot sem értettem. Már meg kellett volna tanulnom, tudom. A második legelterjedtebb nyelv felettünk, Észak-Tussurgián, de hát Lororuinban nem sok hasznát venné az ember… Kalandjaim se nagyon vezettek északra, annyira azért nem éreztem magamat merésznek soha. Nem-nem, arrafelé fogpiszkáló a magamfajta kíváncsiskodó…

Megköszörültem a torkomat s gondoltam, lesz, ami lesz megnyikkanok: – El-elnézést, jó urak! Nem értek a nyelvükön – magyaráztam a Közöst használva, melyet mindenhol értenek. Reméltem, ott is, ahonnét jöttek.

– Utazó vagy, esetleg vándorló? Mit keres itt, emberfi? – kérdezte a hozzám legközelebb álló fickó. Öregesebb volt a hangja, bár csuhájától nem sokat láttam az arcából. Ha már itt tartunk egyikről sem tudtam volna megmondani, milyen szerzet, annyira bebugyolálták magukat. Egyikük míves öltözéket viselt, afféle talár és mente kereszteződését, ám az ő arca is csak félig sejlett ki kámzsája alól. Nem szerették ezek megmutatni magukat senkinek, én mondom.

– Vaerith vagyok Torashdúr falvából. Az ott van nem messze Torash városától. Szinte egy a kettő – magyaráztam, de intettek, hogy tartson szünetet a szám.

– De miért jöttél ide? A neveddel nem sokra megyünk, Torashdúri Vaerith – pontosította kérdésüket a míves öltözéket viselt fickó. Magas volt és hangja parancsoló. Tán a többieknek is ő volt a vezetője.

– Ó, értem. Csupán egy aggódó házastárs vagyok, akinek még megvan a régi kardja és eljöttem megnézni, mi a ménkű fenyegeti a házam táját.

A magas elmosolyodott és miután néhány szót váltottak Tyrop nyelven közelebb intettek magukhoz. Lassan közelítettem, a robosztus őrzőjük árgus szemekkel ügyelt minden mozdulatomra. Még a kezemet sem mertem leereszteni, míg azt nem mondták:

– Had lássuk azt a régi kardot, veterán! – szólalt meg a legalacsonyabb, amelyik először nyilvánult meg. Közelebb érve beláttam a csuhája alá, azonban ott meg maszk fogadott és gyermeteg hangját is furcsálltam.

Kérdőn körbekapkodtam köztük tekintetemet, mire az amelyik magukhoz intette a fémszörnyet kezével intett, hogy csak tessék. Óvatosan kivontam a fegyvert és a kíváncsiskodó elé tartottam.

– Cserébe én is biztosítást kérnék bizonyos dolgok felől… – beszélt belőlem a félsz s a tapasztalat.

– Hehe! Gyanús is lettél volna, ha csak úgy átadod minden fegyvered idegeneknek. Ne aggódj, Vaerith, a pajzs-őr nem fog kárt tenni benned, amíg nem támadsz ránk… – nyugtatott meg a fémszerkezet mestere.

Elengedtem a pengémet, de a gyűrűmről bizony nem szóltam. Az legyen csak az én biztosítékom. A kicsi tudós kezébe kapva a kardot tüzetesen átvizsgálta, majd pillanatokkal később visszanyomta nekem. Nem értettem, mire volt a nagy felhajtás, ha csupán eddig érdeklődött, na de, soha nem értettem az efféle toronylakó könyvmolyokat.

– Emberi penge, de jó kovács készítette – summázta a mélynövésű fickó.

– Köszönöm. Na, most el tudnátok mondani, mi ez? – kérdeztem rá egyenesen, hátha már fordulhatok is vissza kedves Yórámhoz. Lelkesedésem jócskán alábbhagyott, meg kell, valljam. – Veszélyt jelent a vidékre? Érdemes lenne azonnal szedelődzködnünk?

A skolárok egymásra néztek. Hosszú másodpercekig gondolkodtak, még a zsebórám mutatója is lelassult, úgy vártam a magyarázatot. Végül ismét a legelőkelőbben festő vette magához a szót:

– Nos, ezt nem tudjuk pontosan meghatározni. A kőzet az Ürességből hullott alá, de nem csapódott be szerencsére. Biztosan tudjuk, hogy ez egy magnetit. Mágnesvasérc, ha úgy jobban tetszik. Méghozzá különleges fajta. Még nem okozott szingularitást, de rendkívüli hatalma van. A varázslatok hasztalanok ellene, minden elemi energiát felszív, de kevesen tudják, hogyan lehet kinyerni belőle. Egy ekkora darabban pedig irdatlan mennyiségű kozmikus erő is felhalmozódhatott már.

– Hm, nem azt mondtad, hogy elemi mágiát szív magába? Nem értek hozzá, de a kozmikus erőkről azért ritkán hall az ember, míg mágiáról minden nagyobb városban – tereltem vissza az okítást oda, ahol elvesztettem a fonalat.

– Vaerith, a mágiának van kozmikus eleme is. Ahogy átszáguldott az Űrön, biztos feltöltődött vele. De, ha Anton prekoncepciója helytálló, akkor mindent alapforrássá, arkán elemmé alakít a magnetit. Ezt is vizsgáljuk többek között.

Bólogattam, mint egykor rég a tanodában. Értettem, amiket elmondott, de nem volt gond a nyelvtanommal és azért nem ejtettek a fejemre, tudtam a mágiáról egy keveset. A baj az, hogy keveset. Ám, elgondolkodván az elhangzottakon arra jutottam, hogy veszélyes egy szikladarab ez. Felnéztem rá, oly magasba nyúlt a teteje, mint a legnagyobb kastély tornya, amit valaha láttam. Hatvan méternél is nagyobb kőzet lehetett s színültig tele nyers energiával. Sajnos a történetek és mítoszok ezen a ponton kezdik tárgyalni, hogy micsoda gonosz hatalmasok igyekeznek megkaparintani a mérhetetlen erőt. Rosszat sejtettem.

Körbenéztem, bár azt sem tudtam, pontosan mit keresek.

– Miként szólíthatlak benneteket, skolárok? – kérdeztem majd megköszörültem a torkomat.

Télköszöntő hónapjában voltunk s elkélt volna egy sapka, vagy csupán kobakomra hánthattam volna csuklyámat, mert érezni kezdtem ahogy már félig deres hajam alatt megindultak az izzadtságcseppek. Hűvössé lett a fejem, s rosszallóan a fekete felöltős férfihez fordultam.

– Láttam a hátatokon Dalvár címerét. Onnét vagytok?

– Vaerith uram, idegesnek tűnsz. Dalvárból küldtek, igen. Rögtön indultunk a téren keresztül, hogy megelőzzünk mindenki mást… – felelte az. – Megértem, ha aggaszt a magnetit. Én Sebastian Owlfolk vagyok, kutatótársaim Anton – emelte kezét a pajzs-őr mestere felé, aztán folytatta a maradék kettővel: – Krisztián, csoportunk legidősebbje és Léog, csapatunk legeszesebb kis grem elfje.

– Hm, grem elf? – akadt meg a tekintetem a mélynövésű kisfickón.

– Közünk nincsen az elfekhez, ha erre akarnál rákérdezni… – szólalt meg Léog, karjait összefonva maga előtt, mikor már kényelmetlennek érezte rábámuló személyemet.

– Bocsáss meg, nem akartam ezt kérdezni… – tényleg nem akartam konkrétan ezt kérdezni, azonban még életemben nem láttam efféle népet.

– Igen, nos, ők ritkák – mosolyodott el ismét a szikár Sebastian. – Mesélj, mivel érkeztél?

Bízni kezdtem bennük, nem tűntek kutatóknak, akik más kutatókat játszanak. Fütyültem egy nagyot, mire hamarosan megjelent a sziklák között leporoszkáló Bubi. Megbízható hátasom volt eddig, friss és erős paripa. Újra fütyültem neki, mire rávette magát egy lassabb futásra.

– Hó! Hó-hó-hó! – állítottam meg rögtön megsimogatva a gesztenyebarna nyakát és feketefoltos pofáját.

– Hm, szép állat – lépett közelebb kezeit hátrafogva Sebastian.

A következő pillanatban azonban a pajzs-őr hirtelen belebegett közénk. Három biztos lába alatt megrezzent a talaj, mikor lehuppant. Sebastian arca is meglepettségről árulkodott. A szerkezet pajzsos karjai előre nyúltak, pajzslappal felfelé, ám hagyott rést fejének, hogy pásztázhasson. Elkaptam a kantárt és csitítottam Bubit, hiszen ő még nem találkozott efféle monstrummal.

– Mi történt? – kérdezte Sebastian a hátul állt skolártól.

Anton megérintette a mellkasára rögzített, kékesen derengő szerkentyűt melyből mintha suttogás hallatszott volna. Sajnos nem értettem, mit zagyvál.

– Baj van, docens úr! A pajzs-őr ellenséges érzületű létformát észlelt Eroch’ Val felől – jelentette tárgyilagosan a fickó.

– A dombok felől? Hát mi lehet az? – elmélkedett tágra nyílt szemekkel Sebastian. Jól sejtettem, ő volt a vezető a négyesben.

Magam sem tudom, mit tehettem volna egy rémisztő hatalmat rejtő kőzetért vívott csatában, ha egy olyan szerkezettel nem nyerhetünk, mint ez a pajzs-őr, de a következő pillanatban a kezemben találtam a kardom. Másik kezemmel erősen fogtam Bubit, reméltem, hogy nem most fog eliszkolni.

– Készülhetünk transzportálásra? – így Sebastian, én pedig csak kapkodtam köztük a fejemet.

– Esélytelen, docens úr. A magnetit elszív minden mágiát a környezetében. Legalábbis, ami nem tárgyban van… Taktikai visszavonulást javasolnék, ha más mód nincsen – felelte az alacsony Léog. Kezeiben már ott volt egy sárgaréz bot, griff-fejjel díszítve a végén.

Úgy gondoltam, a legbiztonságosabb helyem a fémszörny mellett van, így tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni. Kardom hegyével kísérten néztem körbe a fák felé. Talán a korábbi zörgő bokor mégis csak rejtett valami barátságtalant?

– A helyedben meg sem állnék hazáig, Vaerith – szólt oda válla felett a skolárok vezetője. – Nem tudom megválaszolni a kérdésed, miszerint menekülnötök kellene-e otthonotokból… de azt sem javasolnám, hogy ne vonuljatok el kis időre fedezékbe…

– Ó, mennék én tanító úr, de a nevezetes ellenséges létforma pont útban van. Nem rontanék neki, ha nem gond… – válaszoltam merészen.

– Docens úr, ha kérhetném… És ez esetben készülj fel, hogy nem lesz könnyű!

Feszülten figyeltem, mi fog végre ránk rontani, mikor fülszaggató robajjal a pajzs-őr kilőtt egy hosszú csóvát. A kéklő fénycsík valamiért nem párolgott el s átsuhanva a réten belecsapódott valamibe. A semmibe, méghozzá szemlátomásom szerint. Később azonban eloszlott a láthatatlanság varázsa s egy borzalmas rémség borult az oldalára, tátongó lyukkal szarvas fejétől ferdén a háta közepéig.

– Bukavac! De hát mit keres itt? – mutatott rá az idős tudós, Krisztián.

– És miért nem láttuk? Tán ez még fontosabb – egészítette ki a grem elf, Léog.

A pajzs-őr azonban nem hagyta abba s újra tüzelt. Kétszer egymás után, mire még egy hasonló bestia lelte halálát a fáktól nem jutva messze. Aztán kisvártatva megindult a sorozatvetés. A robusztus szerkezet ismétlődően lőtt, fénycsóvák száguldottak keresztbe-kasul, leterítve még több bukavacnak nevezett rémséget. Csavaros szarvú, pikkelyes és zömök lények voltak, nem kevesebb, mint hat lábbal s jó hosszú, tüskés farokkal. Ahogy azonban túljutottak a zárótűzön, a magnetit elszívta róluk az illúziót s felfedte őket. Ennyit nem lehetett egyszerre lelőnie a pajzs-őrnek, habár keservesen próbált helytállni.

– Hátrálni! – utasította csoportját a docens. S szavára még a szerkezet is lépkedni kezdett három lábán.

De túl fürgék voltak e bestiák, néhány tonnás testükhöz mérten.

– Itt jön egy! – szóltam oda nekik, remélve, hogy túl sok félelem nem hallatszott vissza hangomból. bubival rögvest hátrálni kezdtem, alig tudtam megtartani szegény párát. Már rég porzott volna utána az út, ha nem feszülök meg a kantárjáért. Lororuinban minden istállóban kapnak egy kis nevelést, kiképzést a hátasok, hogy jobban viseljék a vadállatok és rémes rovarok megjelenését, de ennyi szarvas szörnyeteg már kezdte kihozni lovamat a béketűréséből.

S akkor újra megdöbbenhettem. A szörnyeteg eltátott szájjal, agyarait kivillantva közeledett, már-már bűzös leheletét is éreztem, mikor a sötét felöltős kutató zsebéből előrántott egy rapírt. Ébenszín tűként meredt előre a penge cifra markolatvasától. A docens a következő pillanatban hol itt, hol ott tűnt fel. Fittyet hányva a kőzet mágiaelszívó hatására a férfi képes volt ugrani a térben. Egyszer láttam teleportáló mágust életemben és vagy hat alkalommal rövidtávú térszökkenő varázslót, de ez a látvány páratlan volt. Mintha tíz helyen lett volna egy időben s erről a tíz helyről ugyanannyi döfést vitt volna be a pikkelyes rémnek. A fekete rapír szúrásai megállították az óriási szörnyet.

Habár a következő pillanatban a bukavacok megtorpantak s visszább hátráltak, nem örülhettünk oly nagyon. Mögülük feltűnt egy alak, akin keresztül suhant a pajzs-őr lövedéke, ám mintha csak a levegőt szelte volna, a magas, sovány alak sértetlen maradt. Alább is hagyott a szerkezet a zárótűzzel s jómagam a kutatók társaságában vártam, hogy milyen sors vár ránk. Az egyértelműen a szörnyetegeknek parancsoló új jövevény vajon végez velünk?