Prológus

Ibirum, az alázatos próféta krónikái bizony rettentő vaskos, nehéz és olvasmányos írások, amik a Terra minden fontosabb eseményét jegyzik korról-korra, földrészről-földrészre. Tussurgia, mind közül a legterebélyesebb kontinens, erős és ügyes királyságai révén hamar helyrerázódott a Ötödik Kor megpróbáltatásai után. Visszaállt a rend a Vad háborúkat követően, s a keletről betódult barbár hordák lassan asszimilálódtak vagy hazatértek. Később a Démon háborúk is ott hagyták kezük nyomát a kontinenseken, habár egyiken se oly mértékben, mint Dwinon, ahonnét szerteindult a pokoli veszedelem és a Négy Lovas.

Szerencsére, a Fény és az Igazság vigyázói sikeresen kiirtották s elűzték a legtöbbet a Gonosz seregéből, azonban Ibirum próféta krónikáiból koránt sem tűnt el az erőszak.

A közelmúltban, Kelet-Tussurgiában például, a Tai Királyság földjén klánok háborúztak, nem azért, mert egyikük jó a másik pedig gonosz volt, hanem a büszkeségükön esett csorba miatt. Igaz, ezen esemény nem taszított konfliktusba nemzeteket, de megannyian megsínylették az ott élők közül.

De hiába. A harmincharmadik Örök Világ sorsának istenek és titánok a befolyásolói. A legtöbb imákon keresztül fogadja magába a halandók hitének erejét, míg mások, a mágia istenei, láthatatlan, megfoghatatlan hálózatot vontak a világok köré. A mágia pedig hol jobban, hol kevésbé lopta bele magát a felszín alá, szingularitásokat eredményezve. Hasonló elváltozásokat okoznak a világokban az adimák, a Teremtők korai alkotásai, akik miatt még a titánok és istenek születése előtt megteremttettek az Elemi síkok.

Ibirum próféta talán ismeri az összes nevét s valamennyi világot járó lény eredetét vissza tudja vezetni az imént említett hatalmak valamelyikéhez. Nem változtat azonban a tényen, miszerint a Terrán rengeteg féle szerzet barangol fel s alá. Szörnyetegek és különféle veszélyek leshetnek az utazókra, akik távolra merészkednek az otthonuktól. Ennek ellenére, vannak, akik foglalkozásukként űzik a vándor létet.

Nem is olyan régen, Közép-Tussurgiában egy kalandot-kalandra halmozott ember férfinek újszerű ötlete támadt. Megalkotott egy szervezetet, ami magához szólította az efféle sokoldalú kalandorokat, akikben hatalmas potenciált vélt felfedezni egy permanens problémára. Ez idáig is sok rémvész, élőholt vadász és nemes küldetésen lévő lovag járta az utakat, de a megalakult Rezgalix, az említett szervezet, csapattá kovácsolta a különféle vándorutazókat s kincskeresőket.

Megóvták a köznépet, cserébe egy tisztes árért s beindult a gépezet. Az összeverődött társaságból „hősök” lettek, akik mindig siettek, ha hívták őket. Persze, az Ezüstös Tanszövetkezet is fel-felkutatta a gonoszt s ördögűzői is számtalan szerencsétlenen segítettek már, de korunkban nem volt még egy szervezet, amely ennyire aktívan kivette a részét a királyságokon átívelő felvigyázásból.

Kis idő múltán, aki bajba került felbérelve a Rezgalixet mindig a megfelelő képességű kalandozók szolgálatát tudhatta a magáénak…

* * *

Razgal, a Rezgalix megalapítója és a szervezet igazgatója nagyot köszörült kiszáradt torkán. Ő volt az, aki egykor keresztül-kasul bejárva Tussurgiát, – s csak az istenek tudják, még miféle vidékeket – arra használta fel az összeharácsolt és felhalmozott vagyonát, hogy felépítse ezen intézményt. Hatalmas, hat-hét méteres tükre előtt állt, melynek faragványos, színarany keretei között higanyszerű anyag fodrozódott szelíden, akár egy szellő simogatta tavacska vize. Közepében pedig szilárdan türemkedett ki belőle egy rezzenéstelen tábla, amin Ibirum krónikái látszódtak.

Ahogyan az igazgató éppen a végére ért az olvasmánynak, mely róla és munkásságáról szólt, hangos kopogtatást hallott a háta mögül.

– Köszönöm, Tükör, most mutasd Darzia térképét és annak környékét! – Utasította az előtte tornyosult tárgyat, majd eleresztve háta mögött összekulcsolt ujjait sarkon fordult és az irodája ajtajához sétált. Sötétkék köpönyege nemigen láttatott semmit az úr öltözékéből, de lépései fémesen koppantak a poros kövön. – Már vártam, Nemyr nagykövet úr, üdvözlöm! Fáradjon be, kérem! – invitálta az enyhén csúcsos fülű, márványos bőrű férfit, aki hosszú léptékkel vette irányba a széles dolgozóasztalt.

Ibolyaszín kozmoszra hasonlító, különös szemei egyetlen részletet sem hagyva ki, körbe-körbe jártak a helyiségben. Felmérték, tanulmányozták a magas plafonig érő, rézpántos tölgy polcokat, amiken ezrével sorakoztak a könyvek. Aztán e szép, földöntúli tekintet is megállapodott végül, nem máshol, mint a térképet mutató mágikus tükrön. A fickó megtorpant előtte és lila bársonyfelöltőjének zsebébe csúsztatta kezeit.

– Nos, akkor gondolom, vágjunk is bele… – tételezte fel késő esti vendégét követve Razgal. Tudta jól, az ijf fajhoz tartozók hűvösen viszonyulnak a többi élőlényhez, egyedül idoljaikat becsülik nagyra, azokba „szerelmesek”. Nemyr, az ijf, pedig még a barátságosabbak közül volt való.

– Nagykövet úr, Darzia, a Borús Királyság körüli határok megbízhatóak, ugyan akkor koránt sem tökéletesek. A múltkori levelezésünkben, ugye, amikor tanácsot kért tőlem, én azt javasoltam, amit megint csak elismétlek: az átszökő szörnyek és förtelmek problémáját készséggel kezelik a hőseim – kezdett bele az igazgató, ott, ahol az érkezett arkmágussal napokkal ezelőtt abbahagyták. Habár már mondata közepénél járva látta a nem tetszést a külhoni fickó szokatlanul sima arcán, folytatta: – Tudom, hogy a szenátusnak csak púpként szolgálnak ezek a rémségek, amik valahogy kikerülik az Arkán Falat… de nem kellene foglalkozniuk efféle ügyekkel, ha néhány csapatot megtűrnének a Rezgalixtól.

– A szenátusnak vannak kapacitásai, Razgal. A csatamágusok megbirkóznak a gonosz földről átszököttekkel… A maguk szervezetével kapcsolatban azonban más elképzeléseink vannak – vezette fel a nagykövet.

– És pedig?

– Szörnyeknél és élőhalottaknál aggasztóbb is felütötte a fejét. Arra gondoltunk, hogy megfogadjuk a tanácsát és alkalmazzuk a Rezgalixet. – Matatott egy kicsit a bal zsebében, de a rövid hatásszünet után tovább mondta: – Felkérnénk három csapatot, akik mágikus, természetfeletti és fizikai küzdelemben is megállják a helyüket.

– Hát ez zene füleimnek, Nemyr nagykövet úr. Hány fős csapatokra volna szükségük? – Érdeklődte, megörülve a távoli ország ajánlatának Razgal.

– Ne legyenek túl sokan, mivel a lényeg, hogy ne tűnjenek ki. Hat fős csapatokban könnyen mozgolódnak a köztársaságban – magyarázta az arkmágus. – Rémvadászat helyett pedig különlegesebb feladatuk lenne. Hírül vettük, hogy királyságokon és köztársaságunkon keresztül tevékenykedik kettő a sötétség isteneinek nagyhatalmú szolgálói közül. Az egyikük Rexnek hívja magát, míg a másik nevére csupán gyanakszunk.

Razgal összeráncolta szemöldökét s barna szemeivel az ijfre sandított, várva a másik ármánykodó nevét.

– Nem vehetjük biztosra, de Shan’do Shadowlight neve merült fel ebben az ügyben. Habár a Kalmárok Országában csak úgy burjánzanak a korrupt alakok…

– Hm, szóval Shan’do Shadowlight és Rex, mi? Egy hosszú és egy rövid név, de egyik sem mond nekem túl sokat. Sajnos a Rezgalix jobbára Közép-Tussurgiában őrködik – grimaszolt elgondolkodva az igazgató, megint hátrafogva kezeit egyik csuklójánál. – Bevallom már az önök megbízásának is nagyon örülök. Végre talán egyel magasabb szintre léphet ez a hős-verbuváló szervezet.

– Igen… – bólintott kissé unottan Nemyr, el sem rejtve arcáról, hogy fárasztónak tartja az efféle vágyálmokról való beszédet. – Egy szó, mint száz, felfogadnánk a csapataikat, ugyanis ez a Rex bizton kiismerte már a köztársaságunk misztikus őrzőit és kutató mágusait. Egy-két kalandvágyó csapat, egyenetlen öltözékben azonban nem szúr szemet. S akkor a maga Rezgalixes hősei nyugodtan nyomozhatnának a határvonalakon végig, a védett településeken és harmadsorban a fővárosban, Mysthironban.

Razgal megvakarta fekete kecskeszakállát és megengedett magának egy villanásnyi mosolyt, amit követően a dolgozóasztalához sétált. Ráhajolva kitekert egy halovány sárga pergament, ráillesztette a súlyokat, megmártotta pennáját s precízen tartva a sorokat, írni kezdte a szerződést.

– Nemyr nagykövet úr, megtiszteltetés, hogy megadják nekünk ezt a lehetőséget. Biztosíthatom, diszkréten kezeljük ezeket a küldetéseket és arról is, hogy a lehető legtapasztaltabb embereimet bocsátom szolgálatukra…

Nemyr hümmögve fordult oda az asztalnál irkálóhoz s beleegyezően bólogatott a szervezet igazgatójának válla felett.

– Kérem, engedje meg, hogy megkérdezzem, Razgal… A köpönyege alatti vértet honnan kaparintotta? Igazán páratlan darab, ezt megérzem a tárgyakról.

A betűket sorba állító penna hirtelen megállt, elemelkedett a pergamenről.

– Hát valóban igen jó érzékük van ehhez az ijfeknek. Azt hittem, csak a szeretett kardjaikkal kapcsolatban tudják alkalmazni – felelte még mindig barátságosnak próbálva tűnni Razgal. – Bizony sok-sok kalandon túl vagyok már én is, ezt mégis aranyból vásároltam. Nem lehetett volna ugyanis jobbat találni Lim, a nemes elf munkájánál. Szerencsémre még éppen időben elkészült vele, mielőtt belekeveredett abba a sajnálatos botrányba…

– Áh, igen, Lim… – ismerte fel a nevet Nemyr. – Tssurugi börtöneiben sajnálatos módon már nem készíthet több efféle mesterművet…

Razgal sokat mondóan csóválva fejét végül visszafordult irományához, hogy befejezze a szerződést…