A holdak anyja és az erdők ura

Lunae, az istennő, minden más istenséghez hasonlóan bebocsátást nyert a Paradicsomba a korok hajnalán. Ott sétálhatott volna és alkothatott volna bármit, ami számára kedves. Ám Lunae egyik világra sem szállt le.

Úgy esett egyszer azonban, hogy miközben az istennő odafentről azt csodálta, mily érdekfeszítő és gyönyörű egy-egy világ egyre jobban beleszeretett a szép virágokba. Kíváncsi volt, melyik társa alkot egyszerre ily sűrű rengetegeket, amik egyszerre misztikusak s szívet melengetőek. Leszállott hát, hogy vigyen e virágokból magával a következő világokba is, de az erdőben egy alak megálljt parancsolt neki. Ferezérának hívták a zöldellő szakállú férfit, kit minden erdők istenének neveztek. Szivárványszín szeme minden virágot felülmúlt és Lunae rögvest beleszeretett és elszökött egy csokornyi virággal. Az erdőben üldözve incselkedett a mögötte loholó istennel, akinek fái engedetlenül nem állták Lunae útját. Mi több, a tavak vize is őt segítette.

De elhervadtak kezében a virágok és ekkor értette meg Ferezérát. Megállt, keserűen.

Az erdők ura beérve őt azt mondta:

- Add hát vissza, hadd ültessem el újra őket.

S Lunae reménykedve úgy is tett. Ferezéra pedig megmutatta neki, miként kell gondozni a virágokat.

Kettejük nászából megannyi fa rügyezett körös-körül s mindből másfajta isten született. Voltak, mik éjjel virágoztak, míg mások nappal. Egyszer aztán két fa is virágzott az este.

Az egyikről lehullott minden virág szirma és egybeállva gyönyörű leányt alkotott.

A másik törzse széthasadt, kemény kérge pedig összegyűlve egy erős fiút hozott.

A lányt Éleffnek, a fiút Garaghosnak nevezték el. Éleff öntözni kezdte saját fáját, minek nagyobb virágai eztán tündérekké, apróbbjai pillangókká és lepkékké válva repkedtek. Garaghos nem szívlelte a tündéreket és lepkéket. Le is tört magának fájából egy ágat s avval üldözte őket. Alig öntözte, gondozta saját fáját, miből aztán tövisekkel teli kaktuszféle lett, odvának mélyén pedig csak dohos, szurokféle bugyborékolt.

Éleff és Garaghos fái

Éleff és Garaghos ekkorra már egyedül tevékenykedett, de az ikrek mindig érezték egymás jelenlétét, auráját és erejét. Tudták azt is egymásról, hogy melyik idősebb istenség közelségében jártak.

Szerettek ugyanis utazni és a Paradicsomot járni. Éleff megismerkedett Ferezéra bölcseivel, a kaprékkal, majd az ősi fákkal, amik arcokkal bíró gyümölcsöket teremtek. Később e gyümölcsökből teremtek a driádok.

Garaghos Orvalint, az Igazságost látogatta meg, aki látta a fiatalabb istenben a dúló lelket s visszautasította tanítását. Ekkor szaladt dühében Garaghos egész a hegyekig s ott be a barlangokba. Morgoroth, a Szobrászok legidősebbike fogadta. A dühös Garaghos elvakultságában összezúzta az építészek műveit, mik szakállas és zömök alakokat formáltak. Ekkor a Szobrászok egyike megállította haragos istent s rendre utasította egy pörölycsapással. A páratlan eszköz majdnem minden csontját összetörte a dúló kisistennek, aki meghökkenve annyit kérdezett, "mégis mi ez a csodás találmány?".

A Szobrászok elmondták, hogy az bizony egy fegyver s amennyiben nem hagyja el csarnokaikat, újra használják ellene.

Ekkor aztán Garaghos elhatározta, hogy ő bizony magának is készít fegyvert. Visszatérve tövises fájához, látta, amint Éleff a sajátján különös gyümölcsöket termeszt, amik hatalmas tobozokhoz hasonultak és tündérek repkedtek körülöttük. Rámeredt a saját fájára s tüskés ágat szakított belőle, hogy az legyen a fegyvere. Egy közeli bükköt szétzúzott, de a hegyek szikláit már nem törte.

Éleff az erdő védelmére kelt fivérével szemben, aki minél erősebb fegyvert kívánt találni, fából, kőből. Össze is kapott a két iker isten s Garaghos haragja meggyújtotta az erdőt.

Éleff ekkor parazsat vett és a fájának egyik tobozába tömte. A körülötte repkedő tündérekből pedig láng elfek fejlődtek, kik a tűzzel beszélve eloltották az erdőt.

Garaghos másnap ércet talált a megolvadt sziklákban. Felizzította és alakítani kezdte azt.

Éleff ekkor földet és követ tömött a második tobozba, ami elnehezedve a talajon ugrándozó tündérekre zuhant s föld elfeket eredményezett. Ők a föld mélyéhez szólva falat emeltek Garaghos vészjósló munkahelye köré, nehogy újabb lángok szökjenek szerte szét.

De az egyre hataloméhesebb iker hosszú fémes tüskét öntött, ami villámokat édesgetett magához, hogy azokkal újra tüzet gyújtson sziklakohójában.

Garaghos nem tűrte az elzárási kísérletet s izzó vasbunkójával ledöntötte a falat. Éleff leszakította hát a harmadik tobozt s felhajította a magas, sötét felhőkbe. A szél pörgette toboz visszahullva, szikrát szórva szétdurrant, darabjai rászóródtak a fa felett repkedő tündérekre, akikből eztán vihar elfek keletkeztek. Ők szárnyak nélkül felrepülve elhessegették a villámokat szóró fellegeket.

De előmerészkedett a dúló iker. Vas alkotta immár teljes bőrét, csak haragos arca meredt testvére ekkor már magasra nőtt fájára. Elege lett, hogy háborgatják munkáját s hatalmas csapása árkot hasított keresztül az erdőn egészen a széles óceánig. Betódultak a sós hullámok és elmosták az erdőt.

Éleff ekkor az utolsó tobozt is leszakította fájáról, habár fájó szívvel tette ezt, mert ettől kezdve fája folytonos kiszáradásba kezdett. Éleff a tobozt a hömpölygő habokba vetette s a fuldokló tündérekből óceán-mély elfek alakultak, akik karjuk és lábuk munkájával visszakanyarították a zúgó vizet a széles óceánba. A föld elfek segítve testvéreiket gátat emeltek, mit a láng elfek keménnyé égettek. A vihar elfek pedig üldözőbe vették Garaghost, aki ikertestvére felé iramodott.

Az orkok teremtése

A vihar elfek fürgén küzdöttek, gömbvillámokat ragadtak, amikkel a dúló iker útját állták. De egyedül nem vehették fel a versenyt egy istennel. Garaghos fekete vas vértje és fegyvere szétzúzta immár a kemény sziklákat is.

Az elfek anyja még egy utolsó kéréssel fordult hát száradó fájához, amelynek omladozó kérge alatt pislákoló fény gyúlt. Lenyúltak ágai s egybefonódva egy botot alkottak, amit Éleff rögvest használt is. Fényzáport zúdított Garaghosra, aki dacolt ezzel az erővel. A tiszta csillagfény azonban elkábította a dúló fivért.

Mikor Garaghos felébredt, látta az elszáradt fát a sajátja mellet. Ágai nem voltak már s semmi sem repkedett körülötte. Ikertestvére és teremtményei elhagyták a vidéket. Az elfjei, akik lebírták az elemeket, meghiúsították a munkáját. Belátta, hogy sokkal nagyobb hatalomhoz juthat, ha ő is életet ad. Gyökerestül kicsavarta hát a tövises fáját s belevetette izzó kohójába. Látta, hogy az elfek négy csoportja külön-külön birtokolta valamely elemet. Garaghos úgy vélte, ez lesz a vesztük s ő sokkal erősebb gyermekeket teremt, akik magukban hordozzák majd mind a négy elemet egyszerre. Haragját és csataszeretetét is beleáramoltatta a szikrázó lángokba. A kohóban pedig egyszer csak kialudt a tűz. A sötétlő szurokkal, kővel, vassal és fával teli, összecsomósodott gumóba ekkor Garaghos belefújta nem is orr, de szájleheletét. A gumó meghasadt, majd kezek nyúltak ki belőle. Kapálóztak s szétfeszítették az őket benntartó héjat, mint madárfióka a tojást. E "fiókáknak" azonban hatalmas izmaik, vészjósló tüskéik és méretes agyaraik voltak.

Csatakiáltással születtek hát meg az orkok. Testük izzott a bennük kavargó elemi háborgástól. Az első szét is szakadt belülről, úgy tombolt szelleme.

Garaghos ekkor újra előidézte a vihart s avval együtt most a bőséges esőt. A zápor és zivatar ráömlött az előrelépő orkokra, s lehűtötte őket, mint izzó vasat a kovács vize. Teremtőjük pedig elégedetten állt szörnyű, egyre csak életre kélő gyermekei előtt.

Széthúzás

Garaghos az orkjai fülébe suttogott s azok hirtelen megértették a nyelvét. Hamar megtanulták azt is, miként kell a fekete vasat és a többi fémet kinyerni a sziklából, ugyan is a más hegyek, másfajta fémeket adtak.

Az orkok így újra eltaláltak a Szobrászok hegyéhez és csarnokaihoz. Ott aztán Garaghos bebocsátást kért hordájának s azt akarta, hogy a Szobrász istenek okítsák ki az ő népét a fémekről, hogy nekik is oly erős páncélzatuk lehessen, mint a Szobrászoknak.

Néhány dolgot megmutattak az orkoknak, habár csúfnak gondolták őket kaotikus megjelenésük miatt.

Igen ám, de a nehéz munkálatok alkalmával néhány ork feldühödött és tört-zúzott. Ezt már nem tűrték a Szobrászok. Igézésükre szobraik megreszkettek s megelevenedtek. A kőből és fémekből faragott katonák rövid idő alatt kiűzték az orkokat.

A legtöbb kaotikus teremtés bosszúsan menetelt vissza Garaghoshoz, de akadtak néhányan, akik sajátjaikat átkozták ezért. Atyjuk is kezdte belátni, hogy hatalmas erejüket kontrollálni kellene a gyorsabb fejlődés érdekében. Ekkor jelentkezett néhány ork, akik ettől kezdve arra tették fel hosszú életüket, hogy megtanulják uralni a bennük tomboló elemeket és lenyugtassák a szellemüket. Nekik köszönhető, hogy az orkok úgy néznek ki ma, ahogyan s elsődleges képviselőiket káosz orkoknak nevezték ezután.