Mágusköztársaság

Ismeretterjesztés

Mint tudjuk azt, nem csupán egyetlen bolygó, mi több, nem is egyetlen naprendszer létezik a széles nagy univerzumban. Messze, rettentő, ésszel fel nem fogható távolságban pedig létezik egy Nap, mi körül valamennyi bolygó élő bolygó. A felperzselt, fülledt légkörű legközelebbitől egész a fagy marta, örök jég és árnyékok borította legtávolabbon is. E csillagot és a körülötte táncoló színes glóbuszokat egyöntetűen úgy nevezték el az égiek, hogy a Harmincharmadik Világ. Számukra becses szám ez, s tán éppen ezért gazdagította számos isten az itteni vizeket, földeket, de még az égboltokat is megannyi csodás teremtéssel.

Mindközül az elsődlegesen benépesülő a Terra volt. Óriási égi test, háromnegyed részében víz, a többi szárazföld. Hatalmas hegyvonulatok, széles völgyek, kisebb-nagyobb tavak és folyók, patakok és források otthona. Kontinenseit nem kevesebb, mint hét óceán választja szét, így sok idő eltelt, míg a más földek népei összetalálkoztak. Majdnem így volt ez Tussurgiában is, mi a leghatalmasabb földrész mind az öt ismert közül. E földek akkorák, hogy további részekre osztották fel a világiak, így Észak-, Közép-, Dél-, illetve Kelet-Tussurgiára.

Következő történetünk is e földeken született meg, méghozzá a Közép-Tussurgiai-tengertől nem messze, Monelaster országában, mit Mágus Köztársaságnak is neveznek. E világban nincs sok efféle államforma, talán ez az egyetlen. Ugyanis, noha számtalan a alkalommal fordult már elő, hogy varázshasználókat alkalmaz az uralkodói tanács, sőt, sokszor maga az uralkodó is jártas a mágiában, ám Monelaster az első olyan állam, mely nem egy vezető, de egy vezetői tanács, egy szenátus irányítása alatt áll s e szenátus tagjai mind varázslók, mágusok és egyéb igézők. A mágia szerves részévé vált e társadalom minden tagjának, csak úgy, mint másutt a földművelés. Áthatja a földet s nem is véletlenül itt állította fel az akkori Legendák Mágusai rend, hiszen ezen ország alatt több ponton is keresztezik egymást az úgynevezett ley vonalak.

Tudni illik a mágia e világban is láthatatlanul, a legtöbbek számára érzékelhetetlenül áramlik. Azonban e misztikus energiának is vannak forrásai, s ezek lüktető erekként hálózzák be a világokat. S akárcsak egy testben, a föld legbelsejében is akadnak e vonalakból hajszálnyiak, illetve fák gyökereihez hasonlatosak. A varázsigék pedig erősebbek, hogyha gazdagabb és közelebbi a forrás, amiből megformálják a használói.

Mysthiron, a köztársaság fővárosa, egy olyan helyre épült, mi alatt folyóméretű ley vonalak keresztezik egymást, méghozzá nem kevesebb, mint három, ami hatalmas ritkaság széles e világban. A főmágusok pedig errefelé valóban csodákra képesek. S az állam híresen eredményes hadsereggel rendelkezik, melynek nagyszámát az úgy nevezett csatamágusok alkotják. Misztikus mágiahasználók, kik rendkívül jól bánnak a harci fegyverekkel s az átlagos varázslóktól eltérően fém, sőt, nehézvérteket is viselnek. Megtanulták hogyan lehet hatékonyan végezni a varázslatokhoz szükséges kézjeleket a kötött páncélkesztyűkben.

E történet is velük, a páncélruhás mágusokkal veszi kezdetét.

1. Fejezet:

Az alkonymágus

Hosszúra nyúlt már az éjjel akkor, a Hatodik kor ezerhétszáz nyolcvanötödik évében. A Főnixfark tavernájának zúzmara csípte ablakából jól látszott, ahogy a hó éppen öklömnyi pelyhekben zúdul alá az utcákat örökké megvilágító, lebegő lámpások fényénél. Magasztos elnevezése ellenére a katonák kedvelt ivója, egy közönséges kocsma volt inkább, sem mint taverna. Konyhája volt ugyan s igen kedvelték is az idejárók. Ropogós szárnyak, csirkéé és fácáné, szaftos tahash pecsenyék és szeletek. Egyszerű étkek, mik tökéletesen idomultak az alkoholos italokhoz.

Farland, a dombi törpe, kié a kóceráj volt, szüntelenül járt fel-alá mind a huszonkét asztal között, s persze, meg-megérdeklődte, hogy jól érzik-e magukat a kedves vendégek, de egyúttal szemmel is tartotta az olykor túllelkesedő bandát. Múlthéten ugyanis előszeretettel borítottak fel két asztalt a részeg katonák, melyek közül az egyik lapja szét is hasadt. Jobb volt hát ügyelni a jelenlévőkre, nehogy a csaták az agyukra menjenek, mint az öreg ember, Borús Sam esetében. Minden városbéli ismerte a szegény idős történetét. Már sokadára menetelt ki szakaszával keletre, a Manshoo-föld végébe, hogy megütközzenek néhány esetleges határátlépővel, de pechére akkor nem a szokványos ogrék, manó ördögök vagy wargok jöttek. Nem. Szegény Samet és szakaszát egyetlen rémség, egy csúnya nagy beholder lepte meg. Ahogy az lenni szokott, az ellenséges és egyúttal szomszédos ország elfajzott szülöttje sok kilométert megtéve kikerülte az Arkán Falat délnek, és a bevetetlen területen keresztül remélt zsákmányt. Sam és bajtársai sajnos akkor találkoztak először az említett förtelemmel.

Megbénította és megölte majdnem mindnyájukat, Sam élte túl, de olyan súlyos elmecsapást szenvedett el, hogy azóta sem épült fel belőle. Néha, mint a ma éjjel is, Borús Sam ott kuporgott a sarokban, falnak támasztott székében, vaskos medveszőrméből készült bundája nyakába dugva orrát s maga előtt bámulva a semmit.

John Marble, az életerős, húszas éveiben járó, gesztenyebarna hajú ember mindig szánalommal teli tekintettel nézte végig az öreg tébolyultat, mikor, - ahogyan ezen a napon is - betért az ivóba. Megrázta fejét egy nagy sóhajjal kísérve s megindult a pult felé. Megveregette egyik cimborája vállát, átslisszolt két foglalt szék támlája között s már csak a nyílt placc állt előtte, min ott sürgött-forgott minden vendég az új italával, illetve az üres korsójával. Néhány katonatárs elől szabályosan eltáncolt, elkerülve a katasztrófát és már ott is találta magát az italkimérőnél. Bulga, a széles keblű és vállú, kerekképű rendhar asszonyság széles vigyorral fogadta az újonnan érkezett csatamágust.

– Szó csépelni jöttél, John, vagy ez is egy olyan nap, amikor csak ülsz majd bárgyú képpel? – érdeklődte vígan a tenyeres-talpas nőszemély, miközben már adott is egy szokásos nagykorsót teli finom búzasörrel a fickónak.

– Neem, kedves, Bulga. A mai napon nem bánkódom, hiszen képzeld, holnap végre, két hónap lábadozás után újra bevetésre vezényelnek – büszkélkedett a katona, szintén megmutatva fehér fogsorát.

– Nocsak, még hogy bevetésre?

– Oda bizony. Hát jelentkeztem a felderítőkhöz, kimasírozok a Falhoz.

– Mit nem mondasz – fonta keresztbe karjait mellkasa előtt a nő, még mindig mosolyogva. – Csak nehogy úgy járj, mint az öreg Borús Sam…

– Áh, attól te ne félj, hogy én befordulok, drága… Öltem én már wightet is, én mondom. Egy évvel ezelőtt, átszöktek északon, a nagy völgy felől. Pont ott állomásoztunk és másodmagammal járőröztem a tábor körül, mikor megjelent. Ádáz egy rémek azok, bizony… Élőhalottak. Ráadásul konyítanak az igézéshez is. No, nem főmágusok, de azért megizzadtunk. Szerencsétlen Tilt, az akkori társam, elveszítette a jobb lábszárát és egy fél emberöltőnyi életerejét. Majdnem ott maradt, de végül sikerült legyőznöm a szörnyet – mesélte a zord történetet John, bele is borzongva néhol az emlékekbe.

– Mit nem hallok, John és egy wight… – szólt közbe a beszélgetésbe egy a pulthoz lépő alak.

Magas fickó volt, kissé beesett arccal és hegyes állal. Fekete bársonytalárja ujjaiba csúsztatva tartotta kezeit.

– Koryth Urs… Ki más? – fintorgott John, miután lelohadt mosolya és oldalra pillantott a közbevágó szürke elfre. – Akár kétségbe vonsz, akár nem, ez biz' így esett. Ha nem hiszed, menj és kérdezd meg szerencsétlen Tiltet. Idejönne ő, de hát nem megy az mostanság oly könnyen neki…

– Hát persze, hogy nem megy neki… Mondd csak, John, hogy-hogy ez a Tilt egy teljes éve nem jutott még gólem végtaghoz? A szolgálat közben elszenvedett testrészek pótlását nagyban támogatja a szenátus. Északon pedig kivételesen akad egy csodasebész. Méghozzá Quertonhole városában. Arkánvár, az északi erőd nem is esik onnan messze…

– Haha! Jól értem én, mire próbálsz kilyukadni, Koryth, de úgy történt, ahogy mondtam. Végeztem azzal az élőhalottal. Tilt pedig megrokkant. Nem akar magának gólem-részt, mivel arra készül, hogy felkeressen egy gyógyítót, aki visszaadja neki a húsvér lábát. Érted már? – torkolta le a szürke elfet a barna fickó. – Persze, könnyen belekötsz másokba, de te még mesélve sem találkoztál igazi ellenféllel, igaz-e?

– Na-na! - morgott oda a taverna köpcös törp ura, miközben elsétált a vitázók mögött. – Acsarkodásból, meg farkasszemből ne legyen itt bunyó, ipsék!

A két csatamágus szinte elharapta a nyelvét, olyan sebesen csukták be a szájukat. Ott volt már, szinte ajkaikat is elhagyták a következő sértések és becsmérlések, ám nem kívántak új ivó után nézni a városban. Koryth felvonta az orrát, eztán egy vállrándítást követően sarkon fordult s hagyta magában fortyogni az embert. John pedig egy ideig így is tett. Kiért még két korsóval, s felmarkolva a hármat eloldalgott a legközelebbi üres helyig.

Két másik csatamágus és egy, a kiképzését éppen végző varázsló fogadta köreibe, kisvártatva már egyként hahotázva egymás mulatságos történetein. John nekik is elmesélte, miként végzett az ádáz wightel, cserébe figyelmesen végighallgatva az idegen csatamágusok összecsapását egy dombi óriással nem is túl távol e városkától. Mint kiderült az éppen fegyverforgatást elsajátító varázsló az egyik fickó ifjabb fivére. Úgy négy-öt esztendő lehetett közöttük, ez még náluk, embereknél se sok. John maga a két fivér közé sorolta volna magát korban, a harmadik férfit, egy hórihorgas, kecskeszakállas szerzetet pedig némileg harminc fölé. Érdekfeszítően adták át meséjüket, már-már szabályosan előadtak, akár egy bárd.

– Egészen nagy teljesítmény, bajtársak – mondta elismerően John, mikor már későn belenyúltak az éjszakába s túl voltak vagy hét-nyolc nagykorsón. – Lassacskán azonban itt kell hagynom a Főnixfarkat…

– Hehehe! John Marble, egy élmény volt veled diskurálni! – bólintott egy jókorát a magas férfi, s nem voltak biztosak az asztaltársai, hogy nem marad a feje az üres korsók mellett.

– Akkor? Irány a Manshoo-föld, John? – kérdezte még egyszer utoljára az ifjú varázsló, karjait összefonva mellkasa előtt.

– Bizony, öcskös. Meg sem állok, míg nem hasítok ketté egy darziai rémfajzatot.

Felelete után feltápászkodott székéből, tántorgott egy kicsit, aztán megpróbált minél többet kiinni egy korsó alján maradt habból, hátha. Böfögött egy nagyot, mire a pultban serénykedő Bulga, a kocsmárosné, csak a fejét rázta.

– Elnézést, drága… – hagyta el a szabadkozás a pityókás férfi száját, miközben kifelé igyekezett a helyiségből.

***

– John Marble! – zengte a névsort olvasó, mély, erős hangú mágushölgy, mikor már előtte sorakoztak a kiküldetésre vállalkozók.

Kora reggelt írtunk ekkor. Az esti hóvihar hagyta vaskos, fehér paplan egy eltakarított részén ácsorgott a hét csatamágus. Fémvértjük alatt is jól bélelt bőrkabátot viseltek, azon pedig szövet tunikát. Kezükön prémes páncélkesztyűk és a vállukról sötétkék, a köztársaság címerével ellátott köpönyeg, mely majdnem a combjukig leért. Mind felkészült, képzett katona volt, egyénenként és egységben is nagyszerű helytállással. Ez természetes, hisz a varázslóhadsereg nem engedne zöldfülűeket olyan vidékre, ahová szörnyetegek járnak portyázni.

– Edwin Hegyugró! – hangzottak a nevek sorjában, mindegyik felszólítást egy hangos "Jelen, uram!" követett, aztán jött a következő s így tovább.

John feszülten előreszegezte tekintetét, nem mert akárcsak apró mozdulatokat sem tenni, mivel attól félt, ha felfigyelnek rá, észreveszik, hogy a sisak egy másnapos arcot takar. Alig aludt valamicskét, szeme fehérje még piroslott az éjjeli erőltetéstől, fáradtságtól. Érezte, olykor majdnem megrogyott a térde, de végül tartotta magát. Csupán remélte, hogy az út alatt kijózanodik és helyre jön kicsit. Mígnem…

– Koryth Urs! – harsogta a mágushölgy.

John szeme kikerekedett s megengedett magának egy gyors fejforgatást, mi túl sebes volt így nem látott semmit. Újra kikukucskált oldalra s egyszeriben rátört a felismerés. Koryth a szürke elf is ugyan abban az őrfelderítő szakaszban szolgált, mint ő. Bizony szoknia kellett a gondolatot, s ahogyan kettejük esetleges jövőbeli civakodásain morfondírozott, már-már meg is feledkezett az alattomos fejfájásról és általános rosszullétről.

Mindegy, egyikük sem tudott ez ellen tenni, de mikor egy bottal felettesük az élre tört, igyekeztek nem tudomást venni egymásról. Kettes oszlopba fejlődtek mind a hatan az idősebb csatamágus mögött. John rögtön az első páros balját alkotta, mellette egy Edgár Ébentoll nevű, köpcös alak menetelt, kinek fegyverzetét, – akár a szakaszvezetőjét – szintén a feje fölé érő, fekete bot képezte, ám látszott az övén függeszkedett könnyű buzogány is. Tudni illik egy csatamágus számos módon képes kombinálni a rendelkezésére álló eszközöket, s bizony sokan közülük kitanulják, miként lehet hatékonyan párosítani egy hosszú botot más fegyverekkel. Sőt, mint Koryth Urs esetében, más katonák egyszerre két varázspálcát vetettek be halálos támadásaikhoz. Röviden, sokoldalú egy társaságot alkottak így heten. Az Edwin névre hallgató, kampós orrú emberfia például, – a róla szóló feljegyzésekből idézve – teljes mértékben arra törekedett, hogy mesterévé váljon a védelmező igéknek. A Koryth melletti nemes elf nő ennek ellentéte, csakis a minél pusztítóbb varázslatokat fejlesztette magában.

John pedig, nos, John szerette a közelharcot, de igyekezett mindig a helyzetnek megfelelő igét elmormolni. Úgynevezett lovagkardja markolatán nyugtatta fél kezét, míg a másikkal igyekezett megsegíteni egyensúlyozását a legalább térdig, de sokszor derékig is érő hóban lépdelve. A lovagkard lényegében egy néhány inchcsel nagyobb hosszúkard volt, minek a kovácsmesterek megnyújtották a markolatát, így ha éppen arra került sor, a forgatója képes volt kényelmesen szorítani két kézzel is, kiaknázva mindkét karját.

Igaza lett a fiatal férfinek, a kemény terepen megtett menet valóban meghozta a várt eredményt. Habár talán túlságosan is fárasztónak bizonyult. Az egységük lassan, hátráltatottan haladt, miközben egyre csak teltek az órák. A hajnali napfény egyszer csak déli lett, majd lenyugvó. Eltűntek a haloványan látszott nappali holdak is, átadván helyüket az Esti Holdnak. A csatamágusok még a sötétség beálltával se hagytak fel menetükkel, eddig is mindösszesen kétszer tartottak rövidebb pihenőt. Az idősebb fickó, ki a csapatot vezette láthatóan túl volt már egy-két csatán, jobb orcáján égési heg éktelenkedett, s tekintetében tükröződött megkeményedett lelke.

A következő megtett órát követően megálljt parancsolt az oszlopnak. Lassan leeresztve a kezét körbetekintett a szegényes holdfény festette fehér tájon. Senki nem szólt, csak a szellő élénkült fel néha.

– Itt jó lesz – szólalt meg rekedtesen a marcona modorú vezető.

John biccentett, ahogyan a többiek is. Mind értették a feladatot, még ha kimondatlanok is maradtak az utasítások. Tábort állítottak, méghozzá néhány perc alatt. Menetfelszerelésükhöz tartozott ugyanis egy-egy varázslatos doboz, mit négy felé lehetett nyitni. A kinyitást követő tízedik másodpercben pedig egy csúcsos, kék-fehér csíkos sátor ugrott elő belőle. Hamar kialakították, körbeásták a környezetüket. S egyúttal megesett, hogy az út alatt először Koryth, a szürke elf, kilépve az éppen körbevizslatott sátra mögül és majdnem beleütközött a figyelmetlenül ugrándozott Johnba, akinek szabad öt perc is elég volt ahhoz, hogy történetbe kezdjen. Lelkesen beleélte magát a, mint kiderült, előadást is igényelt viccbe, mivel oldani kívánta a fáradt hangulatot.

– Vigyázhatnál egy kicsit, Marble… – fintorgott az elf, miután elrántotta a kezét, nehogy beleütközzön az ember.

– Jól van, na. Nem történt semmi, nem igaz? – legyintett a már vigyorgó férfi s visszaoldalgott a két másik fajtársához, illetve az elf nőhöz, akik viszont díjazták a bolondozását.

Nem úgy a marcona vezető, ki éppen visszaért egy szélesebb terepszemléről. Csípőjére tette kezeit s komor tekintetével szuggerálta a társaságot, hátha maguktól is észre veszik.

– Khm-khm… – köszörülte meg a torkát megelégelvén a társaság viselkedését. – Elnézést, hogy így magukra rontva, egy a biztonságot szolgált felmérésből ily hirtelen megtérve félbeszakítom a kis előadásukat. Mégis meg kell kérdeznem, hogy mit gondolnak, hol vannak?

Megfagyott a levegő. John vigyora rádermedt a borostás arcára. Edgár azonnal vigyázzba vágta magát, a mellette lébecolt Edwin pedig követte a példáját. A nemes elf nő s őutána John és a kissé távolabb állt Koryth is hasonlóan tett. Habár a hegyes fülű, tiszta arcú fiatalasszony korban bőven kétszer annyi lehetett, mint az érdes hangú vezető, mélyen tisztelte az idős embert.

– Kérdésemre szeretnék választ kapni… – vonta fel szemöldökét a felettesük. – Feyra? – szólította meg az elfet.

– Uram, a Manshoo-földön tartózkodunk, hozzávetőleg negyvennyolc-ötven kilométerre Moadrell városától, uram.

– Hmm… Hozzávetőleg igen. Valamelyikük meg tudná mondani, a hóbuckákon kívül mégis mi vesz körül minket itt? – faggatta továbbra is nyersen, cinikusan a társaság nagy részét, mígnem Koryth megszólalt.

– Uram, feltételezhetően a „veszélyre” gondolt. Jól mondom, uram?

– Azt a mindenit, de okos egy elf párosunk van. És feltételezhetően igen, idekint a veszély számtalan formája vesz körül bennünket…

– Uram, csupán kinyújtóztattuk a tagjainkat, uram.

– Csakugyan, Marble? Nagyon remélem, hogy mindeközben nem surrant árnyördög a sátrukba, vagy nem osont el az őrségünk mellett egy banshee valamelyik település felé… – förmedt rá a felettese.

Tekintetéből valóban árulkodott, mennyire komolyan gondolta az elhangzottakat s nehezen viselte, ha a katonái nem voltak tisztában a helyzetükkel. John viszont belül nem hitte volna, hogy valóban ekkora veszélynek lehettek volna kitéve, minek az éjjeli őrködésnél, – mit az egészen addig aludt Murhyt társaságában töltött – hangot is adott. A tábortűznél, mit négy földbe szúrt úgy nevezett örök fáklya alkotott, egyszer csak a vele egy magas, ám jóval testesebb, köpcös rendhar felé fordult. Addig éppen, hogy felszínesen ismerkedtek, de a fiatal férfi ekkor mintha kikelt volna magából.

– Murhyt, most mondd meg, szerinted is akkora bűn, ha az ember egy kicsit megpihen, egy egész napos menetelés után?

A megszólított fickó először csak szakállát kezdte reflexszerűen simítgatni, miközben átgondolta a hallottakat. Majd kisvártatva, mikor John már aggasztóan hosszan bámulta, kinyitotta a száját a gesztenyebarna bozont mögött.

– Ja. Jár az a pihenés. Tán meg akar róni a felettes őrvezető? – kérdezett vissza, azon elmélkedve, vajon társa is az ő korai elalvására gondolt-e.

– Ó, jaj, dehogy is, bajtárs. Egyáltalán nem erről van szó… Hanem arról, hogy mi elbeszélgettünk egymással, de csak miután már minden feladatunkkal kész voltunk.

Murhyt pislogott néhányat, mialatt emésztgette az elmondottakat.

– De most komolyan, látott már valaki errefelé, sőt, manapság bárhol, „sikoltó szellemet”? – kérte ki magának a nemrég felróttakat John, persze mert éppen nem hallhatta az őrvezető.

– Miért, ki mondta? Valahol láttak egy bansheet? – rémüldözött a fejét felkapva Murhyt.

Igaz, ami igaz, a rendharok, észak embernépe mindig is meglehetősen bátor és erős teremtések voltak, ám a „sikoltó szellem”, azaz banshee, még rájuk is a frászt hozta. E retteget élőhalott lénnyel ugyanis nem csupán a gyerekeket, de a hadba vonuló katonákat is riogatják azok, akik még szerencsésen nem találkoztak egyel sem.

– Áh… Hát persze, te aludtál… – sóhajtott fel lemondóan John. – Nyugodj meg! Senki sem látott bansheet. Hát éppen erről beszélek, Murhyt. Sokféle rémség megfordult már itt Darzia felől, de azért a banshee kissé túlzás…

– Hát… nagyon remélem, hogy nem környékez meg minket efféle némber… – jegyezte meg félhangosan a köpcös férfi a tűzbe meredve. Szemében mélyen megbúvó félelem tükröződött, a lángok csillogása mellett.

Nem sokkal ezután leváltották a két embert. Koryth és a nagydarab Edgár Ébentoll következett az őrségben. A szürke elf és John szúrós pillantásokat váltva haladtak el egymás mellett, de kivételesen nem szóltak semmit egymáshoz, csak nyugodt szolgálatot, illetve jó pihenést kívántak mind.

A hajnal virradtával a csatamágusok lebontották táborukat, mind eltették a lezsugorodott felszerelésüket överszényükbe s ismét nekivágtak a havas pusztának. Délelőtt, de még ebédidőben is kellemes időjük volt. Igaz, nem lett könnyebb a nagy hóban lépdelni, de a fehér paplan egészen meleg sugarakat vert vissza. Tán még le is éghetett volna az, akinek lett volna affinitása napozni ilyenkor. A nap hátralévő részében azonban, mintha az istenek hirtelen megharagudtak volna a halandókra, egy csapásra felhők érkeztek. Csúf, koromsötét fellegek voltak ezek, de csapadék csak érkezésüket követően, jó néhány óra múlva kezdett hullani belőlük. A hóesés, ámbár ismételten öklömnyi pelyhekkel igyekezett újabb réteget vonni a fehérre festett lankákra, azért elviselhető volt. Mire beesteledett kisebb, metsző pelyhek váltották fel a korábbiakat, sebesebben záporozva. A csatamágusok őrfelderítői azonban még így is megtettek még egy kilométert. A kiszemelt táborhely ugyanis egy kicsiny domb teteje lett, amint a vezetőjük, Lucius, – mert, hogy így hívták – megpillantotta.

Immár jól eltávolodtak Moadrell városától és avval együtt az Edronish-dombságtól s eddig eseménytelenül zajlott az útjuk. Lucius Ködlakón kívül, azt azonban egyikük sem tudta volna megmondani, hogy ez jót, avagy rosszat jelentett.

***

Az ötödik napon voltak már úton csatamágusaink, hóban-fagyban menetelve. Sabronghill és Elfengill városai között járva az őrvezető megállította a csapatot. Furcsamód azt nem engedélyezte, hogy bármelyikük is felbontsa az alakzatot és kiváljon a menetoszlopból. Ez nem egy rövid pihenő volt, hanem várakozás. John még Korythtal is összenézett, miközben a tekintetét hordozta körbe, hátha bajtársai megnyugtató arcot mutatnak felé. A havazás azóta sem hagyott alább s az őrvezetőjük még tábor állítására sem adott parancsot. Senki sem merte megkérdezni, miért.

– Nyugodjanak meg! – hangzott egyszer csak a felettesük mondata, de ő is tartotta a pozícióját s eközben előre tekintett. – Hamarosan tovább is állunk, amint megérkezett az Elfengillből Sabronghillbe menetelő őrfelderítő csapat.

Csendes bólintással konstatálta mindenki, hogy megértette.

– Jelentést cserélünk velük, azután már mehetünk is tovább.

Így is történt. Nem telt bele sok idő s rendezetten vonuló alakok tűntek fel a déli horizonton. Habár nem futottak, de egészen gyorsan közeledtek. Koryth kezdte sejteni mi bújik meg a háttérben s odasuttogott valamit a mellette állónak. Átalakító varázs felhasználásával képesek lettek valamennyien a hó tetején járni, lehettek akármekkorák, az nem süppedt be alattuk. Szintén hat katona és egy őrvezető alkotta az egységet, aki pedig egy nemes elf nő volt. Ezüstfehér csizmája teljességében acélból készült, néhány ízlésesen elhelyezett zafírberakással. Koryth ismét odasúgott valamit párjának, alighanem azt, hogy az említett lábbelit felismerte. Ugyanis annak köszönhette a viselője, de még a mellette álló szövetségesei is, hogy a jégen járhassanak, ez esetben a hó tetején.

– Yjla őrvezető, üdvözletem! – tisztelgett Lucius, mikor a beérkező egység megállt előttük.

– Ködlakó őrvezető, üdvözletem, mily öröm látni egy korábbi tanítványt. Éppen kimenetelnek a nyílt terepre? – elegyedett szóba a nemes elf, acélöves csípőjére téve, szintén páncélozott kezeit.

– Úgy van, egészen fel a sabronghilli íven, aztán városkerülés, majd ugyan ez Elfengillnél, és innen vissza a magas dombok közé – felelte még mindig kimérten és komoran az idősebb fickó, ám megengedett magának egy enyhe mosolyt az üdvözlésnél.

– Remek. Mi pedig innen már fordulunk is vissza a magas dombok közé. Elfengillben aggasztó híreket kaptunk – mondta nagy moha zöld szempárát végighordozva Johnék oszlopán. – Tessék, itt a jelentésünk másolata az eddigiekről. Ebben részletesebben leírjuk, de a szóbeszéd szerint innen a Fal felé messzebb láttak egy beholdert.

– Beholdert? – hökkent meg Ködlakó, akárcsak a mögötte állók.

– Úgy valahogy. És erre maguk is figyeljenek oda! - fordult itt nyomatékosan az előtte álló csatamágusokhoz. - Ami egy másik beszámolót illet, nos, ugyancsak az imént említett irányban találtak egy térséget, ahol a mágikus energiák megzavarodtak. Nem tudtak igézni…

A katonák egymásra pillantgattak. Egy csatamágus egészen kivételes erőt képvisel a harcmezőn. Nehézvértes, mégis úgy szórja a varázslatokat, akár egy fékevesztett boszorkány az átkokat. De mit ér egy ilyen harcos egy oly térségben, hol kihunyt a mágia?

– Hivatalos jelentés még nem készült róla, de jobb, ha nyitva tartják a szemüket. Reméljük, vaklárma és csupán egy időszakos mágikus szingularitás jelent meg arra, de jobb alaposnak lennünk.

– Mindenképpen ügyelni fogunk a szokatlan eseményekre. Tessék a jelentésünk másolata, viszont – nyújtott át egy egészen vékonyka lapfűzőt az őrvezető fickó, majd ezt követőileg hamar elbúcsúztak egymástól.

A nap vége felé elkezdtek ugyan észak felé araszolni, de nem nagy tempóban. Koryth és a mellette haladt társa egészen halkan azt vitatták meg, vajon az ő felettesüknek miért nem volt a birtokában a haladást megsegítő varázstárgy, ha már e kisebb őrfelderítő körökre nem adnak csapatszállító járművet vagy csatahátasokat. Tudják jól, a hátasok kockázatosak e bevetéseknél, ugyanis a rendellenességek jelenléte túlságosan is frusztrálta mindig is az állatokat. Mind megbokrosodott és megveszett a természetellenes auráktól.

– Megtennék ott leghátul, hogy nem susmusolnak egész menetelés alatt? Ha maguk miatt keltjük fel ennek a vérszomjas förtelemnek a figyelmét, én szét szedem magukat, az biztos. Talán szerencsénk lesz, és amíg magukból lakmározik, mi visszavonulhatunk… – ripakodott rájuk a válla felett hátrafordulva Ködlakó.

Koryth és a mellette menetelő lakatot tett eztán a szájára, de magukban tovább elmélkedtek a helyzetükön. Kisvártatva azonban, ahogyan egyre csak alkonyodott a csapat élén járó csatamágus megálljt intett.

– Itt jó lesz. Állítsátok fel a tábort! – adta ki a parancsot, majd elindult, szokásos kis egyszemélyes őrjáratára.

John, Koryth és a többiek egykettőre elővették varázssátraikat s a tábor a következő percekben már állt is. Furcsállották azonban, hogy ezen a napon nem került sor esti menetelésre, mint eddig. Lelkes előadásokba, nagy beszélgetésekbe azonban egyikük sem kezdett, így a visszaérkező felettesük csak a fegyvereiket karban tartó csatamágusok köréhez csatlakozott.

– Ezt már szeretem… – jegyezte meg egyre sűrűsödő borostáját megvakarva, azzal közelebb lépett. – Na, kérem, innentől más lesz a felállás… Egy beholder nem tréfa. Ha meglátjuk, azonnal rohanunk és visszük a hírt a legközelebbi városba. Éppen ezért is, nem csupán a táborunkra ügyelünk, hanem egy nagyobb térségre – ecsetelte az elkövetkezendőket, miközben fel-alá járt. - Így két ember lesz a tűz körül és kettő járőrözik. Kevesebb lesz a pihenőjük, igen… A tüzet elsőnek pedig Edwin és Feyra kapja feladatául.

– És kik mennek az őrjáratra, uram? – szaladt ki John száján a gondolat, hangosabban, mint azt szerette volna. Gyorsan ki is kerekedtek a szemei s szája elé kapta balját.

– Kitűnő kérdés, Marble… Máris mondom, csak kitalálom, ki kísérje el magát – felelte szarkasztikusan az idősebb Ködlakó. – Koryth Urs. Maga. Igyekezzen Marble mellé. Ha olyan beszédes lesz hozzá, mint ma volt hátul, akkor nem fognak unatkozni… Csak ne édesgessék túl közel a rémeket.

John és Koryth szája tátva maradt e döntés hallatán. Tudták jól, ha szólnak, számíthattak egy még rosszabb büntetésre. Mégis, nehezen képzeltek el közös feladatot. Hosszan és némán fürkészték egymást, mígnem végül a szürke elf felpattant s csendben odaállt az őrvezető elé. Tisztelgett s szelíden közölte:

– Szolgálatra jelentkezem, uram.

Ködlakó biccentett neki, látszott rajta, hogy díjazza a megfeddés tűrését és az alázatot. Most Johnon volt a sor. Kissé komótosabban, de ő is felegyenesedett. Még egyszer megnézte lapját, majd hüvelyébe csúsztatta a kardját, s odalépett társa mellé.

– Szolgálatra jelentkezem, uram… – mondta, megerősítésnek egy mosolyt intézve szavai nyomában.

- Ne vigyorogjon, Marble, mert szénné égetem – vetette oda az őrvezető nyersen. – Na, indítsanak! Ötszáz méteres körben mindent átvizsgálni!

John és Koryth hát nekivágott az alkonyatban. Sisakjukba bújva remélték, hogy nem fagy le a fülük, miközben szótlanul tették a lépéseket. Egy óra is eltelt, mire az emberfi’ megunta a csöndet és végre kinyitotta a száját.

– Na, jó, szerinted is itt lézeng egy beholder?

De Koryth csak hallgatott. Ezt érzékelve John sietve behozta a néhány lépés lemaradást és unszolni kezdte hidegfejű társát.

– Na, Koryth, ide figyelj! Én hangosan fogok beszélni, egyre hangosabban, és akkor biztosan ránk támad valami, de a minimum, hogy egymást kapjuk büntetésből minden napra – taglalta, mondatrészenként emelve egyet hangerején, mire aztán a szürke elf sóhajtott egyet.

– Honnét szalajtottak téged? – rázta a fejét lemondóan.

– Na, ugye, hogy nem is volt olyan nehéz – jegyezte meg John, immár megint halkan s közben enyhén belebokszolt társa vállába. – Szóval, beholder?

– Nem tudom, Marble. De te biztosan ki szeretnéd fejteni a véleményedet…

– Nos, éppenséggel van egy elméletem…

– Éreztem én… – sóhajtott fel ismét az elf.

– Emlékezz csak, mikről mesélt anno Borús Sam, a Főnixfark tavernában. Sok éve szegény öreg és az őrfelderítő csapata összeakadt egy beholderrel, de nem voltak képesek legyőzni. Ő élte túl egyes egyedül – magyarázta, egyre lelkesebben elhitetve még magával is elméletét. – Szerintem akkor a beholder csak-csak szerzett valami sebet, különben az öreg hogy élhette volna túl? És akkor az a beholder elbujdokolt, pihent és gyógyult. Azóta kísérthet itt a Manshoo-földön, én mondom.

– Jaj, John… Te és a meséid… – forgatta szemeit Koryth. – Tudod, hogy Sam megőrült. Amiket mond azoknak tán csak a fele igaz. Vagy annyi sem. De ha igaz is, miért nem vették még észre eddig a zavart a mágikus energiában? Tovább megyek. Egy efféle förtelemnek a mérete sem kicsi. Jó nagyra megnőnek ezek, én pedig ezt mondom.

– Jó. Jól van. Talán van valami abban, amit mondasz, de te is tudod, hogy ez a mostani beholder és az, amelyikről Sam mesélt gyanúsan egybevág…

Koryth, bármennyire is nem akarta John igazát, ez a tény neki is feltűnt. Avval nyugtatta magát, hogy a két említett rémség külön egy-egy szörny. Habár ez esetben az maradt kérdéses előtte, hogy miként juthatnak át az Arkán Falon ekkora hatalmú, erőszakos lények. Magában azon vívódott, melyik a rosszabb? Egy egyszeri eset, melyben az átszökött beholder máig képes volt elrejtőzni a csatamágusok elől, avagy az, hogy talán egyre sűrűbben jutnak majd át a rettenetek Darziából? Nem tudta megválaszolni. De valami megütötte a fülét.

– De, ha azt vesszük, hogy-… – folytatta volna John, de elharapta a mondatot, amint a társa csendre intette.

Megtorpantak s Koryth elf füleit hegyezte. Acsarkodásra lett figyelmes. A beállt esti sötétség csak Johnnak jelentett problémát, társa elfként tökéletesen látott éjszaka is.

Kémlelte a távolt, fejét lassan hordozta jobbra-balra.

– Ott! – mutatott bele a homályba, de John ekkor még nem láthatta. – Wargok. Gyere, sietnünk kell. A tábor felé osonnak…

A köznép olykor hajlamos a wargokat és a nagyra nőtt rémfarkasokat összekeverni, azonban e ló méretű ordasok nem csupán erős irhával és agyarakkal rendelkeznek, nem. Egy warg mindamellett, hogy fekete mágiával érintettek, igen okosak is. Ez teszi őket valóban veszélyessé. A két csatamágus a megfelelő igéken és harci manővereket lefuttatva maga előtt igyekeztek a nagy hóban előbbre jutni. Koryth elsuttogott egy „fürge lábak” nevezetű igét mindkettejükre, mit egy szintén egyszerű, de ez esetben hasznos „jelző fény” követett, méghozzá a tábor irányába. Gondolta, ha mégis bevégzik, legalább a többiek felkészülten várhatják a megmaradt ellenséget. Ennek hatására azonban az ordasok felgyorsítottak.

– Látom is őket! – jelezte társának futás, – bár sokkal inkább gátfutás - közben az ember mágus.

Társához hasonlóan neki is lapult egy s más a tarsolyában. Kis idő múltán már elég közel érezték magukat, John nem is habozott, előhúzta kardját s azon levezetve a varázslatot egy tűz alkotta körívet engedett szabadjára. Meglepődve a hirtelen gyúlt fénytől az egyik warg felkapta rá fejét s ez elegendő is volt, ahhoz, hogy a „lángpenge” célba találjon. Vonyítására a csapat többi tagja is visszafordult. Vicsorogtak s vöröslő tekintetükkel méregették a két csatamágust. Koryth azonban tisztán látta őket s feltűnt neki néhány gusztustalan elváltozás a bestiákon. Iszonyú csápok és az eredetinél sokkal hosszabb tüskék burjánzottak elő, több helyen is megkopaszodott bőrük alól.

– Gyertek csak, anyaszomorítók! – kezdett bele magabiztosan küzdelem alatti szövegébe John, s már gyűltek is a szikrák üres baljában.

– John, várj! – lépett mellé jogarait markolva a szürke elf. – Ezek nem közönséges wargok… Valami megszállhatta őket…

Sok időt nem kaptak a téma megvitatásához a megperzselődött pofájú warg vérben forgó szemekkel rohanta meg a kardforgatót. Marble már el is helyezkedett, hogy fogadja a szökellni készült fenevadat. Immár neki is feltűntek az ocsmány eltorzulások a mágikus állaton, de nem ingott meg. Akaratosabb volt ő annál.

– Szikrák, gyűljetek markomban, had gyulladjon ellenfelem s had végezze porban… – mormolta maga elé John, s a warg már ugrott is. – Ezt edd meg!

Perzselő sugár csapott ki a csatamágus tenyeréből képen találva a torzult fenevadat, majd meglendítette lovagkardját s lecsapta a rémséget a levegőből. Igaz hátrébb tántorgott a lény súlya miatt, kis híján el is esett, de Koryth jogara segített neki visszabillenni. A warg azonban nem adta meg magát egy könnyen, mi több, idő közben társai is lopták a távolságot a két őrjáratozó felé. Szép lassan be kívánták keríteni őket, hogy elvágják a menekülés útját. A szürke elf úrias varázspálcáinak vége felragyogott. John ismét felvette küzdőállását s elvigyorogta magát az izgatottságtól.

– Ha itt lesz végünk, tudd, hogy semmit sem szívok vissza, amit korábban mondtam… – jegyezte meg keserű humorral az ember mágus.

Koryth kelletlenül elnevette magát e hozzászóláson, de nem vágott vissza.

A vég azonban nem most kopogtatott Marble és Urs őrfelderítők ajtaján. Nem előzte meg hatalmas fényvillanás, vagy robajló csattanás. A következő pillanatokban azonban meghajlott a világ s villámgyorsan felépülő részecskékből egyszeriben ott termett egy alak. Egyik kezében nagypajzsot a másikban pedig varázsbotot szorongatott és egyébiránt teljes lemezvértet viselt. Megjelenésekor az egyik warg már ugrott is volna, hogy lecsapjon, ám az újonnan érkezett idegen felé bökött a botjával, mire a torz ordast láthatatlan erő taszította el a távolba. A nem mondott igét, varázslatai mégis egymást követték. Ahogyan botja vége hozzákoppant a hó mélyén a talajhoz a többi warg egy széles, de láthatatlan szférán belül mind megtorpant s akár a sóbálványok, úgy álltak mozdulatlanul.

– Fejeket le! – figyelmeztette a két csatamágust, majd forgatott egyet botján.

A varázsfegyver kékopálos végéből villám csapott ki. A sistergő nyaláb végigcikázott a wargokon egytől egyik halálra sújtva mind. A semmiből érkezett idegen botjának derengése kihunyt, midőn az a hátán viselt tokba belecsúsztatta, majd megérintett valamit a pajzsa takarásában, minek hatására az egész acélos védőeszköz kicsinyre zsugorodott s ráilleszkedett az alkarvértre. Szemét végighordozta még egyszer az elesett fenevadakon, hogy megbizonyosodjon, valóban elpusztultak-e.

– Bocsáss meg, de-… – kezdett bele John, de egy nagyot nyelve elhallgatott, amint az idegen feléje kapta a fejét. Végül megemberelte magát és folytatta: – de kit tisztelhetünk benned?

Koryth jogarai még mindig izzottak. A szürke elf varázsló nem mutatkozott túlságosan bizakodónak. Tán kissé gyanakvó jelleme okozta. Ám a szintén elf férfi nyugodt ábrázattal intett, hogy leengedhetik a fegyvereket.

– Nem kell félnetek, barát vagyok – szólt szelíden mély hangon. – A nevem Zilyth Hrym, és arkán lovag volnék.

Az arkán lovagok pedig olyan csatamágusok, akik igazán a mágia isteneinek kegyeit élvezik s tudásuk is egészen kiemelkedő, ami a védelmező igéket illeti. Azonban míg John úgy ítélte, az idegen Zilyth egy újabb szürke elf, addig társa nem érezte fajtársának a nálánál termetesebb fickót. Valami más volt benne, valami egészen furcsa. A jelenlététől is borsódzott Koryth háta. Mégis kezet rázott vele, mikor feléje tartotta az acélba bújtatott markot, elvégre elismerhették, hogy nagy csávából lettek kihúzva. Méghozzá villámgyorsan.

Az arkán lovag tehát rendkívüli erőt képviselt, mivel nem vehették fel a versenyt. Rövid diskurálásuk közepette azonban nem vették észre, hogy az egyik warg tetemének hűlt helye volt. Csápjaival, még ha részleges mozdulatok közepette is, de a torz bestia egyre közelebb vonszolta magát a csatamágusok táborához. Koryth éjlátása szúrta ki először a hóba vájódott, feketéllő vérfoltok tarkította ösvényt. S ők nekiiramodtak mind. Észre sem vették, de Zilyth csizmájának köszönhetően mindnyájan a hó paplan tetején rohanhattak. Nem tudták, egy ily mértékben sérült fenevad mit remélhetett az ellenség területén, de hogy a gonosz vezérelte, abban egyetértettek.

Az első sátorhoz érve hallották meg, hogy elkéstek. Túlvilági üvöltés hangzott el, mintha sikolyok vegyültek volna a farkas tutulásába. Még a váltásukra várt Edwinék őrizték a tüzet s azonnal ugrottak is a hangra. Feyra legott belelőtt a haldokló rémbe egy mágikus lövedéket, mitől elakadt ugyan a szava, de másodpercekkel később megremegett a talaj a lábuk alatt. Mire a többi csatamágus is kirontott sátrából a föld szabályosan rezonált, akár egy hangvilla, s furcsa, mélyről jövő hang ütötte meg valamennyijük fülét. Mintha egy generátor töltődött volna fel, rohamosan növelve az energiaerősséget.

– Ez meg mit jelentsen? Urs! Marble! – förmedt rá kettejükre Ködlakó, kezében felajzott nehéz számszeríjjal.

Úgy festett mindenki csak a megfelelő pillanatra várt, hogy előtörhessen a sátrából, köszönhetően a korábbi jelzőfénynek. Feyra baljában egy vékonypengéjű rapírt fogott, jobbjában pedig tűzlabda formálódott, csak az elhajításra várva.

– Üdv, Zilyth vagyok a nyugati határvidékről. Majd később elmesélem, hogy kerültem ide, de most el kell tűnnünk innen… – magyarázta kimérten, de a megnyugtatás helyett inkább még jobban elősegítette a katonák aggodalmát.

A baljós hang és a rezonancia hirtelen megszűnt, mire a tűzlabda a nő kezében egy csapásra kialudt. Koryth sisakja takarásából felvont szemöldökkel figyelte az eseményeket. Az örök fáklyák fénye szintén kiveszett. Felemelte jogarait, de immár azok sem izzottak, még csak nem is pislákoltak. Fakók és kihűltek voltak, akár egy vízbe mártott parázs.

– Jaj, ne. Elkezdődött… – suttogta maga elé keserűen az arkán lovag.

A hó alól kavicsok, kövek úsztak fel a levegőbe, ahogyan a gravitáció is kezdett megbolondulni a környéken. A következő másodpercben aztán felnyílott a föld, körben elolvadt a hó s elő repült a lyukból egy óriási gömbszerű valami. Az elfek jól látták a csillagok világánál s rögtön felismerték a szörnyű rücskös és tüskés fejet, miből alul karmos csápok, felül szemkocsányos nyúlványok nőttek ki. A legrémisztőbb azonban nagy központi szeme volt. Nem véletlenül mondtak csődöt a varázslatok és mágikus eszközök. Egy beholder jelent meg, mi több, A beholder. Valóban sokkal nagyobb méretűre nőtt példány volt s máris szemlélte az alatta összegyűlteket. Szemnyúlványai tekeregve pillantottak körbe, lefedve minden oldalt. Meglepni ezt a lényt nem lehetett.

Kitátotta a száját s zúgó hangját hallatva megindult a levegőben. Edgár botját s buzogányát összefogta, úgy suhintott rá, de nem volt már bennük varázserő, mit sem értek a förtelem vértes bőre ellen. Egy alsó csápja kicsapott s a testes csatamágus a következő pillanatban már vért köhögött a mellkasába, illetve hasfalába vájódott karmoktól. Kattant a számszeríj húrja is, a torzulás nagy szemét célozva, de az hirtelen becsukódott. Egy pillanatra visszatért a varázslat s Feyra már gyúrta is markában a következő tűzlabdát, mikor a mágiát kioltó szem újra kinyílt. Füst szállt fel az elf nő kezéből s mindnyájan hátráltak egy lépést félelmükben. Szemnyúlványok fordultak a számszeríjász, illetve a tüzes hölgy felé s mindkettőre egy-egy pusztító energiasugarat bocsátottak. A természetfeletti támadás menten keresztülszáguldott az említettek mellkasán, sercegő lyukat hagyva maguk után. Karmos csáp lendült, de Edwin sikeresen elhajolt előle. Murhyt odébb vetődött egy halálos nyaláb elől, azonban szerencsétlen kettő másikat bekapott, így kihasadt az egyik válla s elvesztette fejének a felét.

– Visszavonulás! – kiabálta Koryth, ám John nem akart tágítani.

Meg akarta menteni Edwint, ki menekülni próbált. A kardforgató megrohamozta a förtelmet, hogy elterelje a figyelmét. Egy karmos csáp kapott felé s ő igyekezett is ugyan úgy lecsapni a fentről érkező célpontot, mint a szökellő wargot, azonban nem ügyelt mindegyik szemkocsányra.

– Vigyázz! – kiáltotta a szürke elf s felkapta a tőle nem messze heverő Edgár könnyűbuzogányát. Megpördült s elhajította, hátha ér valamicskét. Semmi ételme nem mutatkozott a tettnek, még csak meg sem közelítette a rémisztő lényt, de a figyelmeztetésre John oldalra bukdácsolt. Sajnálatára az egyik karom belehasított szabad kezébe, de elkerülte a roppant végtagot. Az istenek nagyon szerethették, mert már érkezett is egy energiasugár, neki mégis sikerült lehúznia a fejét. Mögötte felgyulladt a sátor s ez már, ha csak egy pillanatra is, de odavonzotta valamennyi szemét a lénynek. Zilyth agya villámgyorsan járt.

– Menekülés! Most! – mondta oda a szürke elfnek, ő pedig azonnal futni kezdett.

Elővette botját, s amikor felderengett rajta a kékopál, megfordult. Láthatatlan erő kavarodott a fegyver köré. Amint útjának engedte a mágiamentes körön kívülről, s az száguldott befelé, még ha el is enyészett, elég erős lökéshullám volt, hogy akkora levegőt toljon meg maga előtt, amitől a lángoló sátor akár egy lány szoknyája fellibbenjen. John is érezte tarkóján a forróságot, de azonnal érkezett a második hullám s ráborította a beholderre az égő palástot.

Meg ugyan nem tudta sebezni nagyon a förtelmet, de karcolgathatta a felszínt. John kapott a lehetőségen s visszavonulót fújt magának. Koryth odasietett hozzá s életükben először aggódó pillantásokat váltottak.

– Gyertek, pattanjatok fel! – kiáltott rájuk Zilyth, ki eközben meg elővarázsolt egy asztrális gyapjas lovat.

John volt közelebb, így ő azonnal felpattant a mágikus paripára.

– Koryth, tarts ki! – szólt társának, mikor a gyeplőt elhúzta az arkán lovag.

A szürke elf szaladt, ahogyan csak a lába bírta. Zilyth lenyújtotta neki a karját s azon hamar felkapaszkodott leghátra. Nyerített egy nagyot az idézett csataménjük, s Edwin felé indultak, jókora ívben megkerülve a mágiát kioltó szemet. Ha a ló is elveszik alattuk, oda a remény, éppen ezért óvatosan közeledtek bajtársuk felé. A védő varázslatok tudója, Edwin pedig sajnálatára nem mozgott már oly fürgén. Ekkor látták ők is, hogy erősen sántít. Sürgették, ahogyan tudták, ám ekkor érkezett a következő energiasugár s a fickó megrogyott. Kínkeservesen felkiáltott, látván a térdből leszakadt lábát s csukott szemmel elhessegette társait.

Zilyth ekkor már tudta, miféle sors vár szerencsétlenekre s elrántotta a gyeplőt. Johnt úgy kellett visszafogni, miközben varázs hátasuk tovaszáguldott hármójukkal.

Zilyth arcon csapkodta Johnt és Korythet, mikor megálltak. A két csatamágus megfáradtan tért magához az apátiából, s körülnézve kevés sétáló népet, de annál több házat számolhattak. Egy város havas utcáján voltak, amit bár takarítottak, éjjel mindig ráhullott erre is egy újabb réteg. A szürke elf lecsúszott az idézett paripáról, őt követte néhány másodperccel később John.

– Hová hoztál minket, mondd? – kérdezte Koryth, sisakon keresztül is fogva sajgó fejét.

– Ez, kérlek, Sabronghill – felelte a még mindig idegen szerzet. – Hm… Tudom, mit gondoltok… De már nem segíthettünk volna rajta, sőt, egyiken sem.

– Jó emberek voltak… Jó bajtársak – szökött ki a kardforgató szájából s látszott, ahogy könnyeivel küszködött. - Nem ezt érdemelték.

Az arkán lovag néhány pillanatra lesütötte tekintetét, mígnem felsóhajtott.

– Nem… De mégis ez történt velük.

– Én visszamegyek! – határozta el magát John, gondolván, legalább elföldeli társai holttestét vagy az istenek tudják, de nem ül egyhelyben.

– Maradj veszteg, John Marble, és nyisd ki a füled! – szólította fel karjait összefonva a mellkasa előtt Zilyth.

Tekintete metszőbb lett s ajkai is pengevékonyságúra húzódtak. Az emberre nézett ugyan, de szavait Korythhoz is intézte.

– A fejvesztett, rendszertelen és meglepettség okozta hirtelen tehetetlenség mind-mind nagyban hozzájárult ahhoz, hogy most csak ti ketten vagytok itt az őrcsapatotokból. Azt hiszitek, ha ugyancsak ezektől vezérelve nyakatokba veszitek a világot és nekivágtok, nem végzitek ti is hasonlóképpen? Nos, de, ugyan úgy megölne benneteket is. Ha azonban csatamágusokhoz méltón veszitek a fáradtságot és jól átgondoljátok, rájöhettek, mivel van dolgunk…

– És mivel van? Azon kívül, hogy egy jó nagyra termett beholderrel? – kérdezett vissza Koryth.

– Idekint a fagyban előlegnek annyit, hogy a förtelem, amit levadászni készültök, meghaladja a képességeiteket. Sajnálatos módon efféle ellenfelek ellen kellene használnotok a varázslás melletti egyéb harci tudásotokat, azonban ti is, akárcsak én, de a legtöbb csatamágus szintén, nagyon elkanyarodott a mágiahasználat felé. Nyilván, hiszen a legtöbb összecsapást avval nyertük meg s fogjuk is ezután is. Lesznek azonban ily különös esetek, miken kiütközik majd a tapasztalatlanság…

– Ez nem hangzik valami lelkesítően… – jegyezte meg szemeit forgatva John s csípőre tette kezeit.

– Nem is annak szántam – vágta rá keserű mosollyal az arkán lovag. – De ettől még nem kell feladnunk. Azelőtt is felülkerekedtek már rosszabb förtelmeken is. Ki dolgozzuk mi is ennek a módját, de nem egyedül. Nem muszáj velem tartanotok, de én most bemegyek és leülök a nagy kályha mellé, mert már letörnek az ujjaim.

A két csatamágus fintorogva egymásra emelte tekintetét. Végül, mikor Zilyth már indult volna be, a szürke elf szóval tartotta.

– Én hajlandó lennék csatlakozni hozzád, Zilyth. Azonban egy feltételem csak lenne…

– Feltétel? No, és mégis micsoda? – érdeklődte fejét félrebiccentve egy pillanatra a másik elf.

– Áruld el, ki vagy pontosan. Mert nem ehhez a világhoz tartozol, ugye igazam van?

Az arkán lovag kelletlenül csóválta meg a fejét, majd felsóhajtott.

– Részben igazad van. Habár én már e bolygón jöttem a világra… – válaszolta, s egyben igazolta is Koryth gyanúját. – Zilyth Hrym vagyok, az alkony elfek fajából. Enyém a megtiszteltetés.