A sötét erdő mélyén

Korokkal ezelőtt történt, mikor még nem nyúltak égig a városok, a sűrű rengetegek misztikus népeket rejtettek s a titánok haragosan nézték a világot meghódító halandókat - mesélte fiatal hallgatóságának az idős szellemigéző, Bartarez.

Sokféle gyermek ült előtte a puha füvön, erdei elf, ember, egy pöttöm félszerzet és néhány hozzá hasonló, bundás kisember. Szőrük az ősz színeibe öltöztette őket s ábrázatuk valamelyest egy mackó és egy mosómedve keverékére hasonlított leginkább.

Raffynusoknak hívták ezeket a törpök magasságával és szélességével bírt teremtéseket. Az idős, vörösréz és gesztenye bundájú Bartarez népének bölcs képviselője volt, rengeteg másik erdei s természetkedvelő család bízta rá ifjait, még a büszke és tiszteletreméltó elfek is előszeretettel fordultak hozzá.

A gyerekek is kedvelték s figyelmeztek a tanításaira, főleg, ha régmúlt idők regéit tárta eléjük kint a szabadban, egy tisztáson, egy vénséges fűz alatt, de voltak ők már barlangban is, minek falán millió fényes kukac mászott világította be a sötétet, akár a csillagok az éji égboltot.

Jelen története is érdekesnek, izgalmasnak bizonyult, ugyanis meséje közben néhány kölyök többször is szája elé kapta kezét s a legközelebb ült törpe kisfiú még pislogni is elfelejtett, úgy figyelt, mikor Bartarez felfokozott tempóra váltva beszélt regéjük főhőseiről:

- Zaryl egy, az avar rejtette kőbe botlott s puffanva esett a földre. Elcsukló nyögésére barátja, Tarmir, rögvest visszafordult.

– Zaryl! – szólította hangosan, majd, mint aki megregulázza magát lélegzetét visszafojtva körbetekintett, majd odasietett a pufók kis raffynushoz. – Zaryl, nem esett bajod? – kérdezte immár halkan, szinte suttogva, miközben felsegítette társát. Az leporolta szebb napokat is látott mellényét s nadrágját, de fejét rázva jelezte, hogy nem esett bántódása. – Gyere, sietnünk kell! – csapott a vállára enyhén Tarmir.

Ismét neki lódulva igyekeztek minél messzebbre jutni az Éjjeli Hold fényének világában, ám lépten-nyomon újabb akadályokba ütköztek szegények. Ziháltak már s hol az egyik karját, hol a másik térdét karcolta meg a sűrű, sötét növényzet. Bokrok tövisei s fák lenyúló ágai. Zaryl látott jobban a csillagok fényénél, de Tarmir, az emberfiú szeme is egészen jól hozzászokott eddigre az elfátyolozott világhoz.

– Várj! – kapta el barátja karját a kis bundás kölök, Zaryl. Beleszimatolt a levegőbe, hegyes, bolyhos fülét hegyezte s úgy folytatta: – Ne arra. Inkább erre! – mutatott jobbra s miután Tarmir helyeslően bólintott irányt változtatva rohantak tovább.

Apró egereket kergettek félre, miközben kikerültek egy rózsabokrot. Átugrottak egy mohos, korhadozó rönköt, kitüremkedő köveken lépkedtek s újra megbotlottak, ezúttal azonban egymás mellet s megtartva a másikat végül állva maradtak. Aztán egyszer csak egy olyan öreg fához értek, mely a száz meg száz évek alatt úgy kiterebélyesedett, hogy húszan is kellettek volna hozzá, ha át akarták volna ölelni.

– Zaryl, állj! Figyelj csak, én itt maradok lent és vigyázok, nehogy valami meglepjen bennünket. Te pedig mássz fel és nézz körül, merre van az erdő széle. Ha eljutunk egy faluba, oda már nem jönnek utánunk. De siess, mert bármikor jöhetnek! – állt elő az ötletével Tarmir s bizalmat sugárzó arccal támasztotta neki hátát a vén fa törzsének, bakot tartva öle előtt.

– Rendben, Tarmir, de légy óvatos! Nem túl távolról morgást is hallottam… – intette óva az emberfiút a pufók kis raffynus, s társa segítségével felkapaszkodott a fára.

Egyre feljebb mászva az ágak között ügyelt rá, nehogy zajt csapjon egy gally letörésével vagy a rigófészek leborításával, ami mellett elkúszott. Odalent Tarmir is igyekezett fedezékből figyelni a környéket, már amennyire a sötét éj engedte. A szél időről-időre megrázta az őszbe fordult erdő leveleit, hol erősebben, de szerencséjükre legtöbbször gyengéden, hajukat felborzolva fújdogált.

Zaryl idő közben felért a magas fa tetejére s a kopaszodó lombjából egészen jól körbekémlelhette a tájat. Haji, az Éjjeli Hold nagy fehér korongja egy pillanatra elvonta a figyelmét, de pislogott néhányat s visszatérve feladatához, a raffynus kölyök megpillantott egy szabályos formát nem túl távol egy közeli tisztáson túl. Fürkészte kicsit s rájött, hogy bizony egy építményre lelt. Nem szállt belőle füst az ég felé ugyan, de nem is volt még oly hideg az ősz, hogy feltétlenül fűtenie kellett volna bárki emberfiának, egy szőrösebb, bundásabb egyénnek pedig pláne…

Fordult is, hogy meginduljon végre lefelé, amikor egy közelebbi lombkoronán, mintha egy homályos alak tűnt volna fel. Egyértelműen kutatott valami, vagy sokkal inkább valakik után. Zaryl óvatosan igyekezett lefelé osonni a vastag ágakon s mielőtt beért volna a még le nem hullott levelek takarásába odalentről egy felriadt madár röppent fel s tört ki a fák közül. A homályos alak követte a madarat, azonban hirtelen egyenest a moccanni sem mert Zarylra meredt. Szemei vörösen felizzottak s a következő pillanatban eltűnt, mint a kámfor.

A lélegezni is elfelejtett kis teremtés kapkodva indult meg lefelé s nem foglalkozva a csapott neszekkel az utolsó néhány métert már ugorva tette meg.

– Tarmir, nagy baj van, nyomás! – figyelmeztette barátját s az elkeseredett pillantással kísérve csak bólintott. – Arra lesz egy tisztás, át kell vágnunk rajta és máris elérünk egy házat! Siessünk!

Felcsillant erre a kisember szeme s hirtelen elszánttá válva meglódult az említett irányba, bundás kis társával egyetemben. Levegőt kapkodva futottak, már érezték, a fémes ízt torkukban, ahogy a hörgőcskék bevéreztek a megerőltetett tempótól. Bőrcsizmáik felrúgták maguk után az avart s nem törődtek már annyira a nyomok elfedésével. Suttogás ütötte meg a fülüket a hátuk mögül, egyre közelebb és közelebb kerülő, érthetetlen suttogás, melytől libabőrössé vált a karjuk-lábuk.

– Itt a tisztás – jelezte társának Zaryl, két sóhaj közepette.

– Rendben, húzzuk meg, már csak nem lehet sok! – felelte inspirálóan Tarmir, ugyan úgy magának is címezve, mint barátjának.

Kiérve a füves, harmatcseppek borította tisztásra jobb célponttá váltak, azonban megkerülni nem lett volna idejük, sem lehetőségük. Üldözőik nagyobbak és kecsesebbek voltak náluk, fürgén kelhettek át az erdő sűrű bozótjain is.

Morgás ütötte meg a fülüket és csaholás. Tekintetüket futtában hátrakapkodva lesték, ezúttal mivel lett dolguk. Az erdőből felbukkant a homályos alak s vörösen izzott szemével kísérte őket. Felemelte ujját s feléjük mutatott, mire mögüle a rengetegből habozás nélkül előtört egy ordas, minek szintén pirosló derengésben forgott a szeme. Loholva szaladt a két gyermek után, hamarabb beérve őket, mint azt gondolták volna. Tarmirt vette célba elsőként, utána kapott, de a kisfiúnak sikerül oldalra vetődnie, így a lecsapó farkas túlment zsákmányán.

Zaryl rémületén úrrá válva bizsergést érzett szemei fölött a csontjából kinőtt, gyöngyszerűségekben s tudta, mit kellett tennie. Az Föld nyelvén szólott s mire az ordas vicsorogva ismét feléjük lódult megelevenedő gyökerek ugrottak ki a földből, akár egy sokfejű kígyó. Rátekeredtek a farkas törzsére és lábaira, még a farkát is megbéklyózták, hogy a pórul járt állat lendületében úgy bukott ráncosodó orrára, hogy az komédiába illett.

Bosszúsan felmordult még egyszer, agyarait csikorgatva, de már nem tudta tovább üldözni a két gyermeket. Azoknak nem is kellett több motiváció, szélsebesen vágtak keresztül a tisztáson, még a virágokon pihent pillangókat s az odvában szundított két nyulat is felverték.

– Ott van, már látom – mondta zihálva a raffynus kölyök, mikor ismét beértek a fák takarásába.

S valóban, kisvártatva egy magas, sziklából faragott fal tűnt elő a sötéten komoruló rengetegben. Liánok és egyéb kúszónövények tették magukévá a sima köveket, az északi oldalon vaskos moha réteg öltöztette zöldbe talapzatot úgy jó két lábnyi magasságig. Varjak gubbasztottak a külső lépcső tetején, unottan figyelve az építményt megkerülő ifjakat, de felröppentek, mihelyst azok felszaladtak az avaros kőlépcsőkön.

– Zaryl… – kezdett bele az emberfiú, térdén támaszkodva, miközben igyekezett egyenletesen lélegezni. – Ez nem egy ház… Ez egy… rom.

Mindent beleadtak, hogy eliszkoljanak a veszély elől, de menedék helyett csupán egy ősi romra bukkantak. Fellelkesülésük, mit a pillanatnyi győzelem keltett bennük ismét lankadni látszott szemükben. A raffynus kölyök enerváltan s izzadtságtól csapzott fejét megrázva érkezett meg társa mellé. Belenézett az immár fű és gaz borította, régmúlt időkben tán széles csarnok hűlt helyére s elszomorodva lehuppant kerek ülepére. Látszott rajta, hogy már alig bírta a megpróbáltatásokat.

– Hé! – guggolt oda elé Tarmir s barátja két vállára helyezte kezeit. – Nem a te hibád, hallod? Ha nem vagy, a farkas biztosan elkap és visszarángat az éjtündérekhez… Vagy rosszabb…

– Nem az a baj, Tarmir… – csóválta fejét a kis raffynus. – De a természetvarázs teljesen kimerített. Pihennem kellene…

– Zaryl, csodálatos voltál és megérdemelnél egy egész hétnyi pihenést is, de most nem lehet… – próbálta e szavakkal felrázni a társa. – Nem fordulhatunk vissza, különben sosem érünk haza! Gyerünk!

Indultak is volna tovább nagy nehezen, de ekkor meghallották az érthetetlen, túlvilági suttogást. Egyszer, mintha a sűrű sötétségből, máskor, mintha magából a sziklafalból szólt volna. Tekintetüket kapkodva aztán lassan felnéztek, mint akik érezték, hogy pont abba az irányba nem kellett volna fordulniuk s akkor pillantották meg…

A romos fal s rég kettéhasadt oszlop tetején guggolt a homályos alak, akiről ezúttal eloszlott a fátyolos köd, mi csak szeme pirosát engedte látni. Az éjtündér majdnem meztelen női alakját sötétlő jelek hada öltöztette, hol teljesen egybefolyva bőrével, másutt kitüremkedve abból. Ében hajzuhataga nedves csápok sokaságaként tekergett, ahogy a felerősödött szél belekapott s egészen vérvörös, izzó szemét le sem vette a két gyermekről. Fakó arcán alig látszott szája, mígnem gonoszul elvigyorodott, kivillantva agyarait.

Kísérteties kacaj ütötte meg a fiúk fülét s ijedten lestek hátra válluk felett. Onnan újabb éjtündér érkezett hangtalanul ugorva le egy fáról. Ennek majd a földet súrolták karmazsin fürtjei, de szeme az elsőhöz hasonlóan égett. Lassan közelített, mezítláb volt, még sem tapadt kosz a talpához.

– Tarmir… Zaryl… – szóltak egymásnak a fiúk egyszerre, de folytatás helyett csak nyeltek egy nagyot.

A magasból elébük szökkent az ében hajú teremtmény, szintén némán, mintha egy lepke szállna le, mégis a két kisfiú úgy hátrahőkölt tőle, hogy Tarmir véletlenül megcsúszott. Zaryl még idejében utánakapott s visszarántotta, de félelmében akkorát ugrott a felé kapott éjtündértől, hogy lezuhant a romos lépcső hátsó pereméről.

– Jaj, ne! – kiabált utána barátja, de a kis raffynus maga is furcsállotta, hogy puhára esett. Kőtörmelékre számított és minimum egy jókora búbra a fején, de nem így történt.

Mi több meg is moccant alatta a talaj s rögvest ezután felmorajlott valami. Nem az ordas tért vissza, nem. Ez a valami sokkal nagyobb és rémisztőbb lehetett egy farkasnál. Tarmir is csodálkozva, de ugyan akkor aggódva figyelte barátját, aki talán még nagyobb veszélybe került, mint eddig voltak.

– Ööö, van itt valaki? – hagyta el a kérdés a mozgolódó kupacon ült Zaryl száját a kérdés, de nem volt biztos abban, hogy szeretne-e rá választ kapni.

– Mire vársz, Tetsuya, hozd már őket! A boszorkány már vár ránk… – így a karmazsin hajú éjtündér. Magas, mégis kissé rekedtes hangon szólott.

Felszólítására a másik Tarmir felé fordult, de megtorpant és visszakozott, mikor valami felbőgött öblös hangján, bölények és oroszlánok hangját kölcsönözve egy időben. Bele remegtek még a romok s a sötétben sorakozott fák is. Madarak reppentek fel riadtan s fogták menekülőre. Az éjtündérek összenéztek s hátrálva néhány lépést lestek a hang irányába. Morgás és némi brummogás hallatszott s a következő pillanatban felbukkant Zaryl, amint az addig fű fedte kupac emelkedett alatt. Moccanni sem mert a kiskölyök, segélykérőn nézett barátjára, aki szintén megrettenve húzódott távolabb. Talán azt se bánta volna, ha valóban elragadják az éjtündérek, mikor a fű és avar lehullva a monstrumról felfedte, mit is ébresztettek fel mély álmából. Egy khollonie volt az. Kettő grizzly medve termetét is bőven kitevő, roppant erejű természetnép volt, mely az erdőt őrizte hatalmas agyaraival, szablyákat megszégyenítő karmaival és mágiának is ellenálló irhájával.

A fák szellemének is nevezett irtózatos góliát fellépett a romos lépcsőre, megkapaszkodott a töredezett oszlopban s felbőszülve ráförmedt az előtte állókra. Üvöltését még az erdő túl végén is bizonyosan jól hallhatta minden lény s mikor széles, karmos mancsával előrekapott Tarmir rögvest a padlóra vetve magát lehúzta fejét, akár egy teknőc. Több se kellett az éjtündéreknek, azon nyomban kereket oldottak, ahogy csak a lábuk bírta. A khollonie felszívva magát a nyomukba eredt, de ahogy rohamra kelt, Zaryl lepottyant a hátáról, barátja, Tarmir mellé. Üldözőből üldözöttekké váltak hát az éjtündérek, s ha el is tudtak futni a fák rémisztő szelleme elől, üres kézzel kellett visszatérniük emlegetett boszorkányukhoz.

A fiúk néhány percig még ücsörögtek s hallgatták a hajsza zaját, illetve néhol a fülsértő üvöltést, majd felkerekedtek s hajnalra már ki is értek a sűrű erdőből – fejezte be a meséjét e mondattal Bartarez, a raffynusok bölcse. Hallgatósága felsóhajtva nyugtázta, hogy jó vége lett ennek a történetnek s mikor az idős szőrmók megkérdezte, van-e kérdés, szokás szerint majdnem minden kis tanítványa felemelte kezét…

Vége